A roncsok és szétszóródott rakomány megoszlása alapján a szakemberek úgy vélik, hogy az egykori kereskedelmi hajó 15-16 méter hosszú lehetett. Egy ősi hajóépítő módszerrel építették, a későbbi évszázadok görög-római hajóihoz hasonló bemetszéssel és csapokkal. Ez magában foglalja a hajó „héjának" megépítését, majd a vázba fektetését.
A St. Louis-i Washington Egyetem kutatóinak tanulmányában a roncs helyéről származó ónt hasonlították össze a mai Üzbegisztán területén élő hegyvidéki pásztorok kis közösségeiben talált ónmintákkal.
A csapat geokémiai elemzést alkalmazott, amely feltárta, hogy a roncson lévő ón egyharmada egy üzbegisztáni őskori bányából származik, több mint 1250 kilométerre Haifától, ahol a szerencsétlenül járt hajó megrakta rakományát.
Úgy tűnik, ezek a helyi bányászok hatalmas nemzetközi hálózatokhoz fértek hozzá, és a szárazföldi kereskedelem és az összeköttetés egyéb formái révén használták ezt a rendkívül fontos dolgot az áruszállításhoz, egészen a Földközi-tengerig
– mondta Michael Frachetti, a St. Louis-i Washington Egyetem Arts & Sciences régészprofesszora a HeritageDaily online tudományos portálnak. – Elképesztő megtudni, hogy a kulturálisan sokszínű, többrégiós és többvektoros kereskedelmi rendszer alapozta meg az eurázsiai óncserét a késő bronzkorban.
Hozzátette: perspektivikusan ez lenne a kereskedelmi megfelelője annak, ha az Egyesült Államok energiaszükségletét kis Kansas központjában található kerti olajfúrótornyokból szerezné be.
A jelenlegi kutatási eredmények több évtizedes vitákat zárhatnak le a fém eredetéről az Uluburun hajóroncson és az eurázsiai óncserén a késő bronzkorban. Ám akad még több nyom, amit fel kell tárni.
A bányászat után a fémeket feldolgozták, ahol szabványos formákká, úgynevezett ingotokká alakították a szállításhoz.
A különálló formák egyfajta „hívókártyaként" szolgáltak a kereskedők számára, hogy megtudják, honnan származnak.
Frachetti elárulta, hogy a jövőben szeretnék tovább tanulmányozni a tuskók egyedi formáit és a kereskedelemben való felhasználásukat.