elme valóság élet döntés gondolat
Már megint agyalok. Őszintén szólva dühös vagyok. Mintha nem lenne elég bajom, még ez is... Kész elmebaj.

Hivatalok, a kisfőnök, Feri. És akkor legyek boldog, miközben azt se tudom, miből fizetem be a bírságot, mintha én tehetnék arról, hogy kész elmebaj ebben a nyomorult városban közlekedni. Szegény vagyok. Talán mégsem, de hogy a fizetésem egy rakás semmi, az tuti. Már a szüleim se voltak, legfeljebb átlagosak, igazi prolik, munkások. Ahhoz képest kitörtem. Kitörtem? Ha azt veszem, hogy Margiték már megint külföldön vannak, és még csak tavasz elején tartunk... Persze, ők síelni is voltak. Szóval nem, a kitörés erős túlzás lenne. 

Szerintem mi nyaralni sem megyünk idén, ha Ferin múlik. Talán Flórának van igaza, és tényleg, egy fogyatékos is képes lenne a férjem munkáját elvégezni. Mondjuk ehhez képest neki, Flórának, a kisfőnöknek ez mégsem sikerül. Mit mond ez el róla, vajon elgondolkodott ezen, amikor odaköpte a pénzügyes csajnak ezt a kedves mondatot? Nyilván kiakadt, hogy Feri jobb beosztást kapott, nagyobb főnök lesz, mint ő, már nem beszélhet majd velem sem úgy, ahogy akar. 

Bár, ha a férjemen múlik, bárki beszélhet velem, ahogy akar. Azt mondja, nem feladata megvédeni. 

Mondjuk engem nem kell  félteni, bármikor helyreteszem Flórát (is), igaz, nem is jutok előbbre. Bezzeg a férjem, Feri, ő simulékony, mindenki szereti, folyamatosan megy előre. Na de, ki kaparja ki a gesztenyét? Én... Azt hiszem, ebből is elegem van, hogy mindig ő a jó, még a saját anyám is jobban szereti, mint engem. Apám persze átlát rajta. Okos, de ravasz is, simulékony, de gyáva is, mondta még a kapcsolatunk elején, és ezen jól össze is vesztünk. 

Azóta eltelt 10 év. Sok mindent másképp látok. Ferit is. Magamat is. Apámat és anyámat is. Mindent is. 

 

szomorú, depressziós nő
Forrás: Shutterstock

Már megint agyalok. Őszintén szólva, dühös vagyok. Magamra elsősorban, mert minden önfejlesztés, képzés és elvonulás ellenére még mindig nem áll le az elmém. Tele vagyok gondolatokkal. A gondolataim a tapasztalataim, a hiedelmeim, a rólam szóló pletykák, az engem ért kritikák, Feri lekezelő mondatai, a barátai jótanácsai, a gyerekkorom tökéletlensége — bár ez utóbbit már elengedtem, nem érdekel, nem hivatkozom rá, igazából már nem érdekel. Szóval van az én fejeben minden, mint mindenki másnak. Tudom, hogy ki kéne szállnom az elmémből, néha sikerül is. 

Leülök. Nem meditálok, bár szeretném ezt hazudni vagy őszintén állítani, de csekélyszámú próbálkozásaim eddig nem vezettek eredményre. Nem adtam és adom fel, állítólag meglesz egyszer ez is. Majd, ha ki tudok jönni a fejemből, majd ha nem az elmémmel azonosítom magamat. 

Egyébként nem is azonosítom. Vagy mégis? Kognitív tudattalan, nemrég hallottam a kifejezést: az elmém egy mondat kimondása közben elképesztő mennyiségű munkát végez szimultán. Az agy egy csoda. 

Tudom, mi okozza a dühömet, azt is tudom, mit kellene megtennem azért, hogy ezeket semmissé tegyem. Kereshetnék másik munkahelyet, a tapasztalatom, végzettségeim és képességeim megvannak hozzá, emiatt nem aggódom, csak hát, kényelmes vagyok, ember, nehezen mozdulok. 

„Jól van ez így!” — hitegetem magam, kevés sikerrel. „Sosesemmikorse...” Na jó, ezt inkább törlöm az elmémből, helyette legyen az, hogy „hamarosan, nem sokára”

El is válhatnék. Miért is kellene egy olyan kapcsolatban maradnom, amelyben én húzom a nehezebbik igát, a másik aratja a babérokat. Én járom ki az utat, a másik sétál végig rajta. Én szervezek, tervezek és valósítok meg, miközben a másik fanyalogva élvezi az eredményét, aratja le a gyümölcseit? Társak vagyunk, lehetne az is, hogy nem így gondolok erre, de ha az ember azt érzi, nem szeretik, csak használják... És én ezt érzem. Csak adok, Feri elveszi, de ő nem kínál semmit. Van. Szerinte már önmagában ennek örülnöm kéne, mert a szeretet szerinte ilyen. Nem kér, csak ad. Akkor ő miért csak elvesz, tettem fel a kérdést, mire azt a választ kaptam, hogy rosszul látom a kérdést, ő is ad, csak én valamiért nem akarom elvenni. 

Na, tessék, megy ez is az elmémbe, az énem részévé válik, a gonosz nő, akinek adni sem lehet, mert köszöni, nem kéri.

 Apám szerint ez az utolsó pillanatok egyike, amikor még mondhatnék erre az egész gagyi dumára, meg úgy általában Ferire nemet. Még nincs gyerekünk, most még elválhatok, nem történik semmi. Némi erkölcsi és anyagi veszteséggel megúszhatom, kezdhetek új fejezetet az életemben, még lehetnék boldog. Hiszek neki, de még nem határoztam el magam.

Pedig lassan el kéne indulni, és meg is kéne érkezni. Talán épp most van itt az ideje. Lépni, egyet, aztán még egyet. 

Először kisétálni a saját elmémből, megpihenni, nem gondolkodni, nem agyalni. Lélegezni. Csak lélegezni. Egyedül. Lefejteni magamról azt a sok hülyeséget, amit itt és most (és mindig és általában) felsoroltam.

szomorú nő az ablakon
Forrás: Shutterstock

 „Bullshit” — mondja a művelt amerikai. Minden, ami a fejemben van, amin pörgök, ami nem hagy nyugodni, ami elbizonytalanít, ami visszafog, nem hagyja érvényesülni a pozitív gondolatokat az életemben. Eltűnni, lerázni mindent, ami mérgez. Divatos szó, minden és mindenki mérgező manapság, de én nem erre gondolok. Magamra gondolok. Magamra, mint az elmém rabjára. 

Rab vagyok. Ostoba gondolataim, minden jót, derűlátást nélkülöző agyszülemények gyűjteménye, amely akadályoz a tisztánlátásban.

 Nem magyarázkodom. Tény, hogy hezitálok. Nem akarok az elmúlt egy évtizedre elvesztegetett időként visszagondolni. Nem akarom feladni azt, amit eddig elértem, amíg nem tudom, fel tudok-e építeni valami jobbat. Nehezen engedem el a jelenlegi életemet, mert kudarcként, bukásként élem meg a tudatot. Ezt üzeni az elmém. 

Tudom, hogy ki kell szállnom belőle, tudom, hogy az elme olyan, mint a láb, a részem, de nem én vagyok.

 Elképesztő mennyiségű szakirodalmat olvastam erről. Tanultam is egy módszert, amellyel negatív és pozitív gondolatokkal vizsgálhatom meg a saját élettörténetemet. Még nem ültem le leírni, hogy mindenki engem tart szépnek, jónak, okosnak, mert az elmém ellenkezik. Mindennek az ellenkezőjét gondolom magamról, annak ellenére, hogy tudom, hogy a gondolataimat magamról is magam teremtettem.

Szóval, nem mentegetőzöm, de nem is áltatom magam azzal, hogy meg fogom lépni, ami ellen minden porcikám tiltakozik. Még ragaszkodom, próbálkozom, hátha... Önámítás, tudom, de ez az én életem, nekem kell kibogozni a szálaimat, nem mások jótanácsait követni. Mert abból van bőven. Tedd féltékennyé Ferit, mutasd meg, milyen, amikor nem támogatod, ne szervezz helyette semmit, ne figyelmeztesd, ne dicsérd, ne adj! Mondják a barátok, a család. Hívd fel a nagyfőnökök figyelmét Flóra hibáira, mártsd be, aknázd alá, közben kérkedj a saját eredményeiddel, mutasd meg, hogy te végzed a munka oroszlánrészét, ma már muszáj törtetni, helyezkedni, látványosan megmutatni, mire vagy képes, sőt azt is, amire valójában nem is lennél. Mondják a kollégák, akik pont annyira nem bírják a légkört, amiben dolgozunk, mint én.

„Ne agyalj, élj!” — mondja a férjem, és én erre a tanácsra hajlok a legjobban. Azt nem tudja, hogy ez csak egyféleképpen lehetséges: nélküle. 

 

Nyitókép: Shutterstock

 

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.