Egyszer próbálkozott bekerülni, de nem vették fel annak idején a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, mégis generációja meghatározó színésze lett Huszár Zsolt. Ő erre így emlékezett:
Másfél perc után kirúgtak, utána megsértődtem,
(...) kicsit énekeltem, táncoltam, de nem vettem túl komolyan a felkészülést."
Sokirányú tehetség volt, sportolt, elsősorban focizott, vívott, agyagozott, korábban szobrász szeretett volna lenni, majd a jogi egyetemre jelentkezett. Amikor ezekről kérdezték, azt válaszolta: "Ha azt mondanám, hogy mindenben középszerű vagyok, azt mondanád, hogy kishitűség, ha pedig úgy fogalmaznék, hogy mindenben tehetséges vagyok, nagyképűnek gondolnál.
Sok mindenben kipróbáltam magam, a színészet volt az, amiben sikerélményem volt".
Tehetségének magabiztos tudatában, egy napon mégis benyitott az RS9 Stúdiószínházba, Lábán Katalin igazgatóhoz, és kijelentette, hogy ő nagyon tehetséges, adjanak neki egy főszerepet. Ez nem egészen így ment, csatlakoznia kellett a workshopokhoz, bekapcsolódnia a stúdió munkáiba, és ott kiderült, hogyan tovább. Szerencséje lett: Gombrowicz Operetka című előadásának főszereplője kiesett, így ki kellett próbálni egy új szereplőt, Charme gróf szerepére. Ez a kísérlet volt Huszár Zsolt nagy berobbanása a stúdiószínházas körökben. Az előadásnak nagy sikere volt, Lengyelországból egy fesztiválon a legjobb rendezés díját kapta Lábán Katalin ezért a darabért.
Elementáris színész volt Huszár Zsolt: jól beszélt, jól énekelt és jól táncolt, és mindehhez nagyon jó fizikai adottságai voltak.
Ezek többnyire megtanulható dolgok, de pont ez a szakma az, aminek van egy titka: mi az, amitől nagy színész lesz valaki. Ez megtanulhatatlan, és ez a titok ott volt Zsoltban. Nem volt kérdés számomra, hogy ez a pálya az övé"- mondta az Origónak Lábán Katalin, aki a kezdetektől kísérte a pályáját, ott volt minden bemutatóján, egész életében anyai, támogató kapcsolatban maradt a színésszel.
Bemutatkozását követően, 1994-ben az RS9-ben főszerepek sorát kapta meg, majd elindult pályája.
Játszott Kecskeméten, Debrecenben, a Merlin Színházban, Tatabányán, a fiatal közönség mindenütt rajongással követte előadásait, és a szakma is elismerte. Budapestre az Új Színház társulatához szerződött 2003-ban, előfordult, hogy egy szezonban hét repertoárdarabban is játszott.
Kétszer játszotta Rómeót: először a Jászai Mari Színházban, Tatabányán, Parti Nóra partnereként, majd az Új Színházban Pálfi Kata mellett. Egyes kritikák szerint mégsem tipikus Rómeó-alkat: "...Ő egy racionális férfi. Semmi esetre sem ábrándozó suhanc. Hiányzik belőle az a fiúbáj..."-írták.
Maga a színész pedig így beszélt Rómeóról, és egyáltalán a szerepformálásról:
„Utánaolvasós ember vagyok, és amikor például Rómeót játszottam, akiről azt mondják, hogy ő egy „szimpla hősszerelmes", kiderült, hogy sokkal bonyolultabb, komoly intellektussal bír. De a Vőlegény Rudija is kétségbeesésében válik ravasz hozományvadásszá, miközben belehal a szerelembe.
Nekem egy szerepnél az első gondolatom mindig az, mi van, ha teljesen az ellenkezőjét jelenti. Megpróbálom a két szélsőség között jól elhelyezni a súlypontot, mert attól lesz izgalmas, ha mindig marad valami titok."
Huszár Zsolttól nem sok interjú maradt fent, vélhetően azok közé a színészek közé tartozott, akik nem szerettek interjút adni, mert úgy gondolták, beszéljenek helyettük a szerepek.
Tatabányáról Sopsits Árpád hívta fel Budapestre, Sam Shepard Hazug képzelet című darabjának egyik főszerepére az Új Színházba. „Tatabányán láttam őt több előadásban. Tetszett a vezetésnek, és a bemutató után nem sokkal szerződtették. Nagyon érzékeny, impulzív színész volt. Olyan, aki nagyon szereti az életet, mégis sok baja van az élettel, nem volt teljesen elégedett a helyzetével, nem mindig érezte a helyén magát. Panaszkodott nekem, nem sokkal a halála előtt. Azonban Zsoltnál nem lehetett felfedezni semmiféle önpusztító hajlamot,
nem hordozta azt a mély tragikumot magában, csupán annyira, amennyire minden drámai színésznél látható
a szerepükön kissé túlnyúló drámaiság. Nem volt sztáralkat, ő ahhoz túl őszinte ember volt. Azt kell mondanom, hogy az ő halála egy hatalmas pech, számomra nem volt benne a karakterében, úgy, mint sok önpusztító művész jellemében, a korai halál"- emlékezett Sopsits.
Igazgatója, Márta István emlékezésében megemlíti, hogy makacssága sokszor az önpusztításig ment. "Sokszor kiabáltunk vele, próbáltunk hatni rá, hol jó szóval, hol durvábban,
de belső feszültségét, mindenkori kételkedését önmagában nem tudtuk oldani.
A gyakran öntörvényű, önpusztító szenvedés gyönyörű alakításokba röpítette az álságos formaságokat, a képmutatást, a hazug mázakat elutasító fiatalembert."
A független színházak kísérletező szellemében sajátította el a szakmát, az RS9 után alapítója volt a Krétakörnek, később a 2006-ban induló Neptun brigádnak. Csapatjátékosnak vallotta magát, olyannak, aki csakis közösségben tud kibontakozni.
Utóbbihoz köthető Huszár egyik emlékezetes alakítása is, Jordi Galcerán Grönholm-módszer című, állásinterjú-helyzetre írt darabja.
A kritika így írt Huszár Zsoltról: „A munkára jelentkező fiú, Ferran szerepében színészi kelléktára kifogyhatatlannak tűnő gazdagságát mutatta fel: rámenős, gátlástalanul agresszív üzletember, ravasz manipulátor, szolgalelkű hivatalnok, és ugyanakkor a sötétségtől és a bezártságtól, haláltól félő, esendő ember volt egyszerre, szinte pillanatokon belül váltva karaktert. Kitűnő párt alkottak Botos Évával, alakításuk a darab rejtett kincseit, mélyrétegeit tárta a néző elé."
Másutt is úgy olvasni az alakításról, hogy az általa játszott figura reakciói a legemberibb megnyilvánulások az előadásban.
„Evidens volt, hogy el kell játszania Latinovits Zoltánt - állapította meg Lábán Katalin. Dobay Dezső rendezésében, A röpülés boldogságában bújt a nagy színész bőrébe, jóval az RS9-es kezdet után, de a stúdiószínházban.
A Latinovits-párhuzam vele kapcsolatban is felmerült, a kritika erről így írt: „Huszár, akárcsak Latinovits Zoltán,
azok közé a sűrű anyagból épített emberek közé tartozott, akik gyorsan égő életet éltek,
és mégis elképzelhetetlen volt, hogy valaha meghalhatnak. Egy újságíró pedig ugyancsak a halála után érdekes, fájdalmas felismerést közölt. Észrevette, hogy
azok a színészek, akik az idő előtt meghalt színészóriást megjelenítették, váratlanul tragikusan korán meghaltak:
Bubik István, Selmeczi Roland, Bertók Lajos és Huszár Zsolt is játszotta Latinovits Zoltánt a színpadon.
A görög drámák ihletettségében született Phaedrában, Hippolytos szerepében is elsöprő hitelességét és őszinteségét emeli ki a kritika. Huszár Zsolt a mindennapokban is ez a trükközésektől mentes egyenes és tiszta jellem volt, tele szenvedéllyel, az alkohol hatására néha érzelemszabályozási problémákkal.
Érdekes, hogy a személyiségéből sugárzó tisztaság, a forradalmi tűz kétszer is az '56-os hősök megformálására szólította: A Szabadság, szerelemben (2006, rendező Goda Kriszta) és a Budakeszi srácokban (Erdőss Pál).
Egy igazi költői némafilmben eljátszotta a vasfüggöny utolsó áldozatát, Kurt-Werner Schulzot, aki akkor halt meg, amikor megpróbált átjutni az osztrák-magyar határon. Szalay Péter rendező az Origónak elmondta, megszólalásig hasonlított Huszár Zsoltra az áldozat, egy igazi dögös, életrevaló férfi, így hiába castingolt, nem talált jobb karaktert rá. Alacsony költségvetésű film volt, és Huszár Zsolt minden tekintetben kiszolgálta a mostoha körülményeket, ötletei voltak, nagyon élvezte a forgatást és nagyon jó volt vele dolgozni.
A filmezés szeretete miatt vállalta el Baranyi Benő kisfilmjét, a Csomagtartót (2011), amelyet halála után mutattak be, és az összes alkotó ingyen vett részt benne. Szabó Győző úgy nyilatkozott, összekötötte őket, hogy kívülről érkeztek a pályára, ettől talán Huszár Zsolt is úgy gondolhatta, hogy többszörösen bizonyítania kell. Az Új Színház stúdiósainak már ő tanította a szakmát, tanítványai visszaemlékezései szerint egy rendkívül érzékeny, mindenkire figyelő és elemző mester volt.
Mint Szabó Győző fogalmazott, Huszár Zsolt nem a mai kor embere volt,
igazi krúdys zseni volt, rossz korba született".
Egyik utolsó nagy alakítása az Édentől keletre Calebja, amelyet 2010-ben az Új Színházban mutattak be. Darabbéli társa, Száraz Dénes pedig úgy emlékezett rá, hogy abból is látszott, milyen tehetséges, hogy egy átmulatott éjszaka után is százszázalékosan teljesített.
Ha van érthetetlen, abszurd és felfoghatatlan halál, akkor Huszár Zsolté az volt. A Dohány utca és a Károly körút találkozásánál 2011. szeptember közepén, egy hajnalban a 41-es villamos halálra gázolta a bicikliző színészt, miközben a szembejövő sávban a barátnőjéhez akart átmenni. Szemtanúk szerint szembe ment a villamossal. A színész az ütközés pillanatában meghalhatott, mert a mentősök nem tudtak segíteni neki.
„Nemrég kapta barátaitól a biciklit. A 40. születésnapjára. Majd kicsattant az életerőtől. Őserő volt benne, sohasem fáradt. Néha meg lehetett őrülni a makacsságától, de
közben ellenállhatatlan szeretet is áradt belőle.
És fantasztikus humora volt. (Csak ez a „volt" ne lenne...) Nem végzett színiiskolát – de elszántan képezte magát. Stúdiós növendékei is rajongtak érte, pedig szigorú volt velük – cserébe izgalmas, újszerű vizsgák születtek."
A ravatalánál anyaszínházának igazgatója, Márta István emlékezett rá:
"A barátok és kollégák kerékpárja, aminek annyira örült, röpítette őt messzire, nagyon távol.
Ezen a hajnalon a valóság és a képzelet egyetlen tizedmásodpercre összekeveredett,
de a színpadon, hol sokszor megelevenedett a halál, ezúttal nem viselt jelmezt, és őt szólította, és kegyetlenül elszakította tőlünk az Úr" – mondta Márta István, aki Huszár több szerepéből is idézett. Márta azt is mondta, Huszár Zsolt öntörvényű, zabolátlan és konok volt, de egyben egy istenáldott tehetség is.
A következő évadban a Coriolanus címszerepe és a Jadviga párnája férfi főszerepe várt volna rá.