A népszerű magyar színész, akinek az ÁVH-s tiszt darabjában kellett játszani

1942-ben, háborús korszakban született, de mire igazán eszmélni kezdett, vége lett a harcoknak. Nyolcvanadik évébe érve azonban egy hazánkkal szomszédos országban kezdtek fegyverek dörögni, miközben még a világjárvány sem ért véget. Elgondolkodtatja a helyzet, vagy bizonyos kor után már bölcs távolságtartással figyeli a létezés abszurdjait?

Világlátásom szempontjából meghatározó, hogy apám egy konzervatív, keresztény, polgári gondolkodású családba nősült be – elfogadva, továbbadva annak értékeit. A rendszerváltás előtti világ történéseire ennek megfelelően reagáltunk, egymás között véleményezve azokat a családban. A rendszerváltást követően azt tapasztaltam, hogy a világunk nemcsak szabadabbá, de szabadosabbá vált. Nem tudom, hogy ennek a szabadosságnak mennyi köze lehet a járványkorszakhoz, amihez hasonlót utoljára a spanyolnátha idején tapasztaltak az akkori generációk. Ugyanakkor az ember akkor is megérzi a zsigereiben, hogy valami változni fog, ha maga még nem élt meg ahhoz hasonlót, ami a változást okozza. A 2020-as korlátozások bejelentését megelőző napon volt egy előadásunk, s amint véget ért, megéreztem: jó ideig nem állhatok majd színpadra. Hamarosan jött, ami jött. Engem és a feleségemet a gyermekeink „bezártak" az otthonunkba – a legnagyobb jóakarattal, gondoskodva az ellátásunkról. A külvilágtól izolálva néztem a televíziós tudósításokat, beleborzongva a kiürült utcák látványába. Egyértelmű volt, hogy egy új világ vette kezdetét. Amikor aztán átmenetileg csillapodott a járvány, kitört a háború. Iszonyú, ami történik, megbocsáthatatlan dolgokról érkeznek híradások. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Európa a háború kapcsán egy olyan játszmának lett a részese, amelynek Amerika az indukálója. Ami azonban a legszemélyesebb érzeteimet illeti: semmiképpen sem szeretnék a nyolcvanhoz közel mélyebb ismereteket szerezni a háborúról. A gyermekeimet, unokáimat is kímélje meg ettől a Jóisten.

Önt gyakran aposztrofálják szinkronszínészként, holott színész, aki munkája részeként kölcsönzi hangját külhoni kollégáknak. Ugyanakkor felesége neves szinkronrendező, Sostarics Ágnes. Családi vonatkozásokról mennyi tudható még?

Első feleségem két gyermeket hozott a házasságba, úgy éreztem, mintha apjuk lettem volna. Gergő hangmérnök. Anita pedig gyerekkorától eljár szinkronizálni, rendkívül érdekes hangja van. Fiatalos, de nem édeskés, van bene valami különös érdesség. Ma is sok reklámban hallható. Mindamellett kommunikációs szakon végzett, de ért a gyártásvezetéshez is, rendkívül kreatív. Szabadúszóként is képes biztos egzisztenciát teremteni. Anita már két fiú édesanyja. Gergő családjába egy kislány érkezik hamarosan. Összegezve: családi vonatkozásaim harmonikusak.

Nem szeretnék leragadni a témánál, de adott helyzetben adja magát a kérdés: az ön szülei miként élték meg a maguk háborús korszakát?

Apám számára olyan volt, mint egy nagyon rossz kaland. Szüleimnek Szentesen volt fűszer- és csemegeüzletük. Amikor hírét vették, hogy közelednek az oroszok, azt is hallották: az a legokosabb, ha Pest felé menekülnek előlük. Fölkapták a hároméves gyereküket, jöttek velem a fővárosi ismerőseikhez. Ott éltük túl a szövetségesek néhány brutális bombatámadását. A szüleimnek végül sikerült még Budapest ostroma előtt visszajutniuk Szentesre. Számukra a háború azzal járt, hogy mindig menekültek valami elől, amiből azért csak kijutott nekik is.

Édesapja családi vállalkozást vitt tovább a fűszer- és csemegeüzletet üzemeltetve?

Az ő felmenőiről nem sokat tudok. Apai nagyapám abban az évben halt meg, amikor születtem. Anyám elbeszélése szerint nagy széltoló volt egykor, önmagát mai szóval alighanem vállalkozónak aposztrofálná. Sok mindenbe belefogott, s amikor jól mentek a dolgai, akkor nagyon gyorsan vesztette el azt, ami összejött. Kártyázni is szeretett, ami nekem sincs ellenemre, de csak a józan ész határain belül.

Úgy tudom, hogy a színészet mellett az orvosi hivatás is vonzotta, amiben az említett csemegeüzletük elhelyezkedése is szerepet játszott.

A kórházhoz vezető utcában volt az üzlet a Kurca-híd közelében. Annak ablakából néztük 1956-ban a hídon áthajtó szovjet tankokat. Akkora a boltot már elvették a családunktól, a szüleimet a közértvállalathoz rendelték, de a forradalmi napokban visszamentünk, hogy lássuk, amit látni kellett. Korábban, amíg még a szüleim vitték a boltot, nagyon sok orvos, ápoló, más kórházi dolgozó járt hozzánk. Többségüknek tisztes, polgári kapcsolata volt az édesapámmal és az édesanyámmal, a békeidők stílusában. Nem volt közöttük barátság, de beszélgetéseik elég mélyek voltak ahhoz, hogy azokat hallgatva kedvet kapjak az orvosi hivatáshoz.

A színészethez miként kapott kedvet?

Bácskai Mihály volt a magyar tanárom a szentesi Horváth Mihály gimnáziumban, ő vezette az 1953-ban alapított iskolai irodalmi színpadot. Elhivatott pedagógus volt, aki végtelenül szerette, értette a színházat is. Egyik kezdeményezője volt a Várkonyi Zoltán támogatásával létrejött középiskolai irodalom-dráma tagozatnak, amely azonban már az érettségimet követő években indult be. Ám Bácskai Mihály tanítása, személyisége, az irodalmi színpadon megélt élmények a színészet felé is meghozták a kedvet.

Egyszerre jelentkezett az orvosi egyetemre és a Színművészeti Főiskolára?

Előbb került szóba az orvosi. De a helyzetem bonyolultabb volt az átlagosnál. Az eredeti vezetéknevem ugyanis Untermüller. Azt gondoltuk, hogy a tovább tanulás előtt változtatni kellene ezen. Akkoriban ugyanis ez a név meglehetősen egyedi volt, s gyakran szolgált okot zrikálásokhoz, egyéb kellemetlenkedésekhez. Anyám nógatta apámat: változtassuk magyarosabb hangzásúra, amitől nekem és a nálam négy évvel fiatalabb öcsémnek is egyszerűbb lenne a helyzete. Ám apám eleinte tiltakozott. Azt mondta: a név az szent dolog.

Édesapja sváb volt?

Sosem derült ki. Annyit tudott németül, amennyit a kereskedelmi nyelv terminus technikusként alkalmaz. Végül csak beadott egy kérvényt a belügyminisztériumhoz a névváltoztatásra. Elsősorban azért, nehogy probléma legyen a nevem miatt az orvosegyetemi felvételin. Egyebektől nem tartottunk, hiszen jeles tanuló voltam. Ám hamarosan megtudtuk, hogy a helyi párttitkár, bizonyos Labádi elvtárs a nevünktől függetlenül, pusztán apám csemegés múltja miatt megtagadta a felvételi kérelmem támogatását. Márpedig akkoriban semmiképpen sem lehetett bekerülni egyes felsőoktatási intézményekbe a párttitkárok javaslata nélkül. Művészeti tanintézetekbe viszont igen. Akkor döntöttem el: jelentkeztem a színészszakra. Az első szűrőt még Szegeden tartották, a másodikat Budapesten. A harmadikon kiestem. Elsőre próbálkozásra ez sem volt rossz eredmény, hétezer jelentkező között.

Még Untermüllerként jutott el a harmadik fordulóig?

Igen, de a második, sikeres felvételeimet már Ujrétiként abszolváltam. Mielőtt rákérdez: valójában nem tudom, hogy honnan is jött ez a név. Lényeg, hogy idővel szépen összenőttünk.

A következő felvételi kísérlete előtt több előadásban is színre lépett a szegedi színházban, volt olyan produkció, amelyben Lehoczky Zsuzsa partnereként. Hogyan került a szegedi teátrum színpadára?

Első, kudarcos felvételim után ajánlotta fel Versényi Ida, a főiskola zenés tanára, egyben a szegedi színház rendezője: menjek el a szegedi színházhoz, ahol szerezhetek egy kis gyakorlatot. Ő már korábban is látott a szentesi gimnázium színpadán. Emlékszem az első társulati ülésre, amikor az igazgató, Vaszy Viktor sorra bemutatta a szegedi társulat új tagjait: Tóth Piroska, a miskolci Nemzeti Színháztól, Jancsi Pista, a debreceni Csokonai Színházból. Aztán jött egy igazi húzónév, Kiss Ferencé, aki egykor a Nemzeti Színháznak volt vezető színésze, s akkor már két éve kiszabadult a börtönből, ahová a háborús években vallott nézetei miatt került. Kiss Ferenc a győri Kisfaludy Színháztól jött Szegedre. Az ő bemutatása, művészi érdemei felidézése után Vaszy Viktor azzal folytatta: „Fogadjátok szeretettel Untermüller Lászlót, aki a szentesi gimnáziumból érkezett." Kiss Ferencnek leesett az álla, de volt humora a helyzethez. Hamarosan engem pátyolgatott az egész társulat. A feladataimra sem lehetett panaszom. Valóban voltam partnere Lehoczky Zsuzsának is. A kertész kutyája című Lope De Vega darabban pedig én voltam a Domján Edit által alakított karakter egyik kérője. A következő felvételimre már komolyabb színházi gyakorlat után jelentkeztem, és be is kerültem Várkonyi Zoltán osztályába.

Legendás osztályfőnöke híresen keveset tartózkodott a tanintézményben. Azért hasznos kurzus volt?

Harmadévesek voltunk, amikor összecsaptak a hullámok a feje felett. Egyszerre rendezett a Vígszínházban és a televízióban, miközben gőzerővel készült A kőszívű ember fiai forgatására. Menteni akarta a menthetőt, ezért megkérte Ádám Ottót, hogy vegye át tőle az osztályunkat a harmadév második félévben. Sok tanulsága volt a váltásnak. Ádám Ottó alapos volt, fontos szakmai dolgokról esett szó nála. Ugyanakkor tanári karakterét tekintve olyan volt, mint egy tyúkanyó. Sokat pátyolgatta a lelkünket. Abban a helyzetben, viszonyrendszerben ez a törődés már több volt a szükségesnél. Ádám Ottó nem tanította meg, hogy miként kell kezelni az élettől kapott pofonokat. Várkonyi személyisége más volt. Ő délután három óra helyett általában háromnegyed négykor érkezett meg, majd elkezdett sziporkázni. Kiválóan meg tudta mutatni a legjobb színészi megoldásokat, ugyanakkor el is tudta magyaráznia a működésüket. Aztán öt óra, negyed hat magasságában mehetnékje támadt, és loholt tovább egyéb ügyeit intézni. De kurta feltűnései alatt ő azt is megtanította – pár jól irányzott félmondattal –, hogy ha valaki állva akar maradni ezen a pályán, annak nagyon keménynek kell lennie.

Találkozott más erős hatású pedagógussal is a főiskolai évek alatt?

Olyan volt maga az akkori rektor, Nádasdy Kálmán is. Akkoriban vezetett be több reformot. Ezek közül a zenei képzés fókuszba helyezése volt az egyik legfontosabb. Operai szintű zenés vizsgáink voltak. Az egész tanári kar odajárt mulatni, a hasukat fogták a nevetéstől. Ám azzal együtt, hogy korántsem voltunk operai szintű énekesek, mégis fontos dolgokat tanultunk a zenés kurzusokon. Megértettem például, hogy az operettekben nem azért fakadnak dalra a szereplők, mert adott helyzetben elment az eszük, hanem azért, mert akkor jut el olyan érzelmi fokra a történet, ahol már nem lehet prózában fogalmazni. Ha ez tudatosul a színészben, hitelesebb lesz az alakítása, amikor operettben kap feladatot.

Sorolom főiskolai osztályának névsorát: Dőry Virág, Huszti Péter, Iglódi István, Káldy Nóra, Konrád Antal, Kovács István, Szakács Eszter, Tahi Tóth László, Vajda Márta, Voith Ági. Összességében élvezte közöttük a főiskolás létet?

Elképesztő korszak volt. Abban az évben, amikor elkezdtük a színészi tanulmányainkat, a Kádár-kormány bírósága még ötvenhatos elítéltet akasztatott. Miközben mi elsőéves színinövendékekként úgy éreztük, hogy nyílik a világ, szabadabb a mozgástér. Kiadták Sartre, Camu és más nyugati szerzők művet; megjelent a Nagyvilág című folyóirat, amelynek példányait órák alatt kapkodták el. Én akkoriban fedeztem fel Budapestet, ezt a „bűnös" nagyvárost, azon keresztül a világot; a kultúra rezdülései éppen úgy vonzottak, mint a lóverseny, vagy éppen a Fradi meccsei.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!