Kiderült, miért nem találkoztunk eddig földönkívüliekkel; a válasz ijesztőbb, mint hittük

Artwork of early Earth-Moon system SPACE ARTWORK FORMATION THEIA BIG SPLASH IMPACT ACCRETION SEAS BOMBARDING EARLY EARTH LAVA GEOLOGICAL VOLCANIC Vertical PLANET ASTRONOMY ART ILLUSTRATION EARTH MOON BIRTH BOMBARDMENT COLLISION WATER OCEAN GEOLOGY SOLAR S
Illusztráció
Vágólapra másolva!
Az, hogy a Hold a nyakunkba szakadjon egy meglehetősen valószínűtlen világvége-forgatókönyv, más bolygók esetében azonban ezek a katasztrofális ütközések nem elképzelhetetlenek, sőt, egy most megjelent tanulmány szerint igen sűrűn előfordulhatnak. Ez pedig magyarázatot adhat arra, miért nem találkoztunk még eddig földönkívüliekkel.
Vágólapra másolva!

A Monthly Notices of the Royal Astronomical Society című folyóiratban megjelent új kutatás számítógépes szimulációk segítségével kimutatta, hogy a Naprendszeren túli bolygók (exobolygók) és holdjaik (az úgynevezett exoholdak) közötti ütközések valójában gyakoriak lehetnek, ami katasztrofális lehet a bolygókon kialakuló idegen élet számára. Bár a csillagászok még nem észleltek kétséget kizáróan exoholdakat, a tudósok arra számítanak, hogy sok ilyen égitest van az univerzumban.

A gravitáció szabályozza a bolygók és holdjaik közötti kölcsönhatást, ami többek között az ún. árapályhatásként nyilvánul meg. A mi Holdunk évente 4,5 centiméterrel távolodik a Földtől, pályája egyre nagyobb lesz. Ezzel párhuzamosan a Föld forgása lassul. A két hatás közvetlenül összefügg; a Föld a forgásából származó perdület egy részét átadja a Holdnak. Ha ez a folyamat elég sokáig folytatódik, azt fogja eredményezni, hogy a Hold elszakad bolygónktól. Szerencsére ez sosem fog megvalósulni; a Nap jóval azelőtt felrobbanna, hogy a Hold teljesen elszabadulhatna.

Illusztráció Forrás: MGA / Science Photo Library via AFP

De néhány exobolygó körül, különösen azoknál, amelyek sokkal közelebb vannak a csillagukhoz, mint a Föld a Naphoz, ez a helyzet gyorsabban kialakulhat. E bolygók és instabil holdjaik már keletkezésük első néhány milliárd évében összeütközhetnek.

Az új szimulációban a gazdabolygójuktól eltávolodó, destabilizálódott holdak végül összeütköztek bolygójukkal, a kozmikus katasztrófa pedig hatalmas porfelhőket eredményezett.

Ezek a porfelhők infravörös tartományban izzottak, mivel a csillag fénye megvilágította és felmelegítette őket. Körülbelül 10 000 évig világítottak, majd elhalványultak, ami csillagászati értelemben véve nagyon rövid idő.

A NASA Wide-field Infrared Survey Explorer űrteleszkópjának megfigyelései arra utalnak, hogy minden csillag életében egyszer bekövetkezik egy ilyen esemény. Valószínűsíthető, hogy ezek a porkibocsátások a bolygók és holdjaik közötti ütközésekből származnak. Mivel azonban ezek a porfelhők rendkívül rövid életűek, a csillagászok csak körülbelül egy tucatot figyeltek meg belőlük.

Éppen ezért további vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy megértsük, milyen szerepet játszanak az exoholdak az exobolygók fejlődésében, és hogy ezek az ütközések hatással lehetnek-e az idegen életre.

A gyilkos exoholdak egyben magyarázhatják a híres Fermi-paradoxont is, azaz hogy eddig miért nem akadtunk idegen élet nyomára a felfoghatatlanul nagy világegyetemben;

az elszabaduló holdak még azelőtt végezhettek az értelmes civilizációkkal, mielőtt azok elhagyhatták volna szülőbolygójukat.