Amikor a kommunista diktatúra megijedt az Iron Maidentől

Az elmúlt évszázad hetvenes, nyolcvanas éveiben a magyarországi zenerajongók számára hazánkban három rádióműsor jelentett ablakot a világra.

Ezek mellett még a Szabad Európa rádióban lehetett külföldi, modern zenét hallani, ám azt, ha két ember együtt élvezte, már büntetendő cselekménynek számított. A kor külföldi zenekarai nem vállalták, hogy a vasfüggöny mögé jöjjenek koncertezni (nem is hívta őket senki), így egy akkori magyar fiataloknak zene terén sem sok fogalmuk lehetett a világról. Aztán lassan megváltozott minden.

Magyarország koncerttérképekre felkerülése nem volt olyan gyors, mint a politikai átalakulás a '80-as évek végén, a '90-es évek elején. Igaz, néhány merészebb előadó (és persze menedzser, hiszen arrafelé már akkor is volt ilyen) kacsintgatni kezdett a vasfüggöny mögé. Sokan az első komoly fellépőnek az afroamerikai trombitás, Louis Armstrongot tartják, és mi sem bizonyítja jobban, mekkora igény volt nálunk az „ismeretlen" előadásra, hogy

Ez persze egyszeri alkalom volt 1965-ben, és az „új zene", a beat-pop-rock világsztárjainak nem akaródzott benézni hozzánk.

A '70-es években a Nicky Chinn és Mike Chapman rágógumizene-gyárának legbájosabb tagja, Suzy Quatro volt. Az ő ideérkezése jelentett szenzációt, ám valószínűleg ő azért jött, mert kíváncsi volt magyar felmenőinek országára. Aztán meglátogatott minket egy koncert erejéig az elektromos zenét játszó német Kraftwerk, melynek egyik tagját úgy hívják, hogy Karl Bartos, és nehéz elképzelni, hogy nem rendelkezett magyar ősökkel. Aztán érkezett a Saga, de ennek az együttesnek a neve ma már nem sokat mond.

Ám a Deep Purple-lel, a Led Zeppelinnel és a Black Sabbath-tal sokáig együtt emlegetett Uriah Heep akkor már jócskán túl volt pályafutása csúcsán. Elég csak annyit mondani, hogy az igazán nagy zenészei közül már csak Mick Box gitáros játszott akkor a csapatban. Mégis emlékezetes és történelmi volt az a két buli 1982-ben.

Erről majd szó lesz egy későbbi írásban, most azonban annak a bandának az első magyarországi koncertje kerül terítékre, amely elsőként jött Budapestre a legjobb összeállításban, abszolút a csúcson lévőként.

Nem, nem a Queenről, és még csak nem is a Deep Purple-ről van szó, hanem arról a bandáról, mely néhány hete is játszott nálunk.

Sőt, a dobos, Nicko McBrain már a 70-et is betöltötte. Ám amikor először járt nálunk az angol Iron Maiden, akkor a zenészek a legjobb korban voltak, és a legsikeresebb alkotói korszakukat élték.

1984-et írtunk akkor. Konsztantyin Csernyenkónak hívták a Magyarországot megszállás alatt tartó Szovjetunió első emberét, vagyis a változás szelét hozó Michail Gorbacsov nevét még ott sem ismerték. Ezt azért merem ilyet biztosan kijelenteni, mert azon a nyáron sikerült öt hetet eltöltenem a Szovjetunióban egy építőtáborban. Ugyan hova ment volna egy leendő magyar villamosmérnök szakmai gyakorlatra, ha nem egy kollégium építésére Moszkvába?

Az biztos, hogy a Brezsnyev utáni, de a Gorbacsov előtti korban érdekes élmény volt egy szovjet építkezésen részt venni. Dolgozni nem nagyon hagytak minket, pedig hajlandóak lettünk volna.

Ez az a Gorkij Park, ahol később megérezte (és meg is énekelte a német Scorpions) a már említett „változás szelét" (Wind of Change), és amelyről szintén lesz szó ezen sorozat egy későbbi írásában, ám itt és most csak a '80-as évek Szovjetuniójának egy jellegzetessége kerül szóba, és az sem véletlenül. A mindenütt meglévő, végtelen hosszú sorok, amik az akkori szovjet hiánygazdálkodás természetes velejárói voltak.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen sorral itthon találkozni lehessen. Legrosszabb álmomban sem gondoltam ilyenre Magyarországon, ám hazaérkezésem után azonnal tapasztaltam egy ennél hosszabbat (és vadabbat).

Ugyanis a Szovjetunióból hazatérve a szüleim azzal fogadtak Debrecenben, hogy valami olyan együttes lép fel Budapesten, amelytől nekem van lemezem a gyűjteményemben.

Fogalmam sincs honnan hallották a hírt, hiszen akkoriban nem volt internet, nem voltak kereskedelmi médiumok, és aligha valószínű, hogy Debrecenben kiragasztották az Iron Maiden pesti koncertjének plakátjait. Ellenőrizni sem tudtam igazából a hírt, de adott napon a hajnali vonattal már indultam is a fővárosba. Az állomáson aztán megnyugodtam, ugyanis

és ők biztosítottak arról, hogy szüleim információi igazak. Este bizony Iron Maiden koncert lesz Budapesten. Egészen megdöbbentő helyen, ahol sem előtte, sem utána nem rendeztek bulit: a régi Budapest Sportcsarnok parkolójában.

A Népszava 1984. július 28-án adott először hírt arról, hogy az Iron Maiden Budapesten koncertezik. A koncert szervezői természetesen kevesellték a 120 forintos jegyárakat, de az akkori politikai hatalom szociálpolitikai okokra hivatkozva nem engedélyezte a drágább jegyeket. A hiányzó összeget a magyar állam pótolta ki. A BS munkatársai kapcsolatba léptek az MSZMP-vel, a budapesti pártbizottsággal és a rendőrséggel is az engedélyek beszerzése és a biztonsági intézkedések érdekében.

A vonatút kellemes volt, nem a komfortos körülmények, hanem a társaság miatt. Az mindig izgalmas, amikor azonos érdeklődésű, ismeretlen emberek folytatnak eszmecserét. Mit is tudtunk mi a Maidenről akkoriban?

A kor többi zenei hatalmasságához képest viszonylag sokat. Ugyanis a Number of the Beast című lemezüket állami boltokban is lehetett kapni Magyarországon.

A saját rangsoromban helye van a világ 50 legjobb korongja között. Teljesen megfejthetetlen, hogy miért pont ezt az albumot lehetett kapni, amikor a rock nagyjainak egyetlen lemezéhez sem lehetett hivatalos helyen hozzájutni, ám nem ez volt az egyetlen megfejthetetlen dolog akkoriban a kultúra terén hazánkban. Az említett lemezt a műfaj iránt érdeklődők rongyosra hallgatták, ami annak tudatában is érthető, hogy botrányos minőségű, indiai nyomású volt mind.

Azokban az időkben a zenekarok elmondták, hogy

Ezt figyelembe véve is érthető, hogy elkerültek minket a nagy, nyugati együttesek. A Maidennek (illetve menedzsmentjének) zseniális húzása volt, hogy nyitott Kelet-Európa fele, az viszont ma már megfejthetetlen, hogyan sikerült a lemezt a magyar polcokra varázsolni. Mindez azért nagyon érdekes, mert az MSZMP Politikai Bizottsága 1984 júniusában még arról adott ki állásfoglalást, hogy ideológiailag károsnak tartja az angolszász zenei hatást, a rádióban és a televízióban. Ehhez képest tényleg maga volt a csoda, hogy a boltokban az Iron Maiden lemezét meg lehetett venni. Sőt, nem sokkal később hozzá lehetett jutni az együttes első ikonikus lemezéhez, a Killerhez, majd a már említett Number of the Beastet követő Piece of Mindhoz és a Powerslave-hez is.

Ez utóbbinak bemutatókörútja során kerültek azon a forró augusztusi estén Budapestre a zenészek. Mivel – mint említettem – a koncert előtti heteket nem Magyarországon töltöttem, ezért nem tudom, hogy mikor kezdődött a jegyek árusítása, de lehet, hogy csak a buli napján. Mert az a pánik, ami a pénztáraknál kitört, az túlmutatott minden szovjet hasonló „őrületen".

Ennek az elsőszámú okai a keletnémetek és a csehszlovákok voltak, mert ők kicsit sem rajongtak a sorban állásért. Ne feledjük, akkoriban (hozzánk hasonlóan) ők is csak szocialista országokat látogathattak, így zenei csemegéhez (majd két évvel később a Forma-1 gyönyöreihez) csak nálunk juthattak. Lengyelek csak kevesen jöttek, mert ez a bizonyos World Slavery Tour oda is eljutott. Sőt, ott jöttek rá a zenészek, hogy a szocialista táborban is élnek zenerajongók, és ez annyira meghatotta őket, hogy később egy amatőr videókamerával Lengyelországban készült felvételekből kisfilmet csináltak "A vasfüggöny mögött" címmel.

1984. augusztus 17-én az Iron Maiden zenészei meggyőződhettek róla, hogy Budapesten is van igény a kemény rockra. Igaz az énekes, Bruce Dickinson átkötő szövegeit alig értette valaki, de a „Running Free-kórus" legalább olyan szépen szólt, mint Angliában, vagy az Egyesült Államokban.

Az a hely egészen másképpen nézett ki, mint manapság, a színpadot a csarnok oldalában állították fel, és az autók és buszok számára kialakított hely kicsit lejjebb volt, de onnan pont jól rá lehetett látni a BS-re.

És volt mit látni és hallani. A színpadképpel mindenkit ámulatba ejtettek, egy idealizált egyiptomi világot varázsoltak a deszkákra, és a koncert csúcspontján megjelent maga Eddie is. A horrorfilmeket idéző szörny, a zenekar kabalája, amely szinte minden lemezborító központi figurája. Talán azóta sem volt látványosabb rockkoncert hazánkban. Pedig ennek már majdnem 40 éve.

A zene olyan kristálytisztán szólt, mint előtte nálunk soha. A Maiden egyébként is mindig, mindenre figyelt, a lemezeik is olyan tökéletesen vannak keverve, mint keveseknek a világon. A sötét pesti éjszakában a felajzott közönség előtt elhangzott Winston Churchill legendás beszéde, mely a „soha ne add fel!" mondattal végződik.

Gyakorlatilag addig, vagyis éjfélig tartott a szemkápráztató, dobhártyát rezegtető soha nem látott-hallott csoda.

Két és félórás látogatást tett nálunk ez a szuper együttes, s még a rendszerváltás gondolatának megszületése előtt láthattunk egy igazi gigantikus show-t. Az Iron Maidennek is nagyon megtetszett ez a még ki nem aknázott piac, és amíg a kortársaik még vacilláltak az idejövetelen, ők már hazajártak Magyarországra. 1986-ban már minden idők egyik legjobb dupla koncertlemezével, a Live After Death-tel a hátuk mögött jöttek másodszorra, ezúttal már egy megfelelő helyszínre, az MTK stadionba.

Azóta is rendszeresen fellép hazánkban az idén már 46 éves együttes. Varázsolt Sopronban, Debrecenben, és tíznél is többször Budapesten.

A '70-es és '80-as évek dalai most is frissen szólnak, és az azóta írt nóták is jól illeszkednek a Maiden-életműbe.

Ma még nem is sejtjük ez meddig tart, de az biztos, hogy '80-as években tett merész húzásával az Iron Maiden kitörölhetetlenül bekerült Kelet-Európa kultúrtörténetébe.

A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár és Múlt-Kor című lap segítségével írtuk meg.