1950 nyarán Los Alamos-ban lázasan dolgoztak a tudósok a hidrogénbomba számításain. Közben készültek a fizikai próbákra, a kísérletekre is, mert ekkor még csak sejtették, de nem tudták, hogy a fegyver működőképes-e. Az első kísérleti eszköz a mérések helyességének igazolására a George nevű bomba volt. Ez egy atombombának és kis mennyiségű nehézhidrogénnek (deutérium, trícium) a kombinációja volt, amit az egyik tudós így írt le:
Ez a szerkezet kb. olyan, mintha egy kazánnal gyújtanánk meg egy gyufát.
A George nem valódi hidrogénbomba volt, de lehetőséget adott a kutatóknak, hogy tanulmányozzák a termonukleáris reakciót. Ennek az a lényege, – ellentétben az urán- vagy plutóniumatomok hasadásával, a fisszióval működő atombombával –, hogy itt két kisebb, pontosabban, könnyebb részecske, egyesül és hoz létre egy nagyobbat, nehezebbet. Az összekapcsolódás, a fúzió közben óriási energia szabadul fel. Ugyanígy keletkezik az energia a Napban.
A Greenhouse-műveletben felrobbantandó George arra is szolgált, hogy egy látványos kísérlettel igazolják a program hatalmas költségvetését a washingtoni politikusok előtt.
Miközben zajlottak az előkészületek a George felrobbantására, Stanislaw Ulam matematikus és a magyar származású tudós, Teller Ede rájött, hogy a fisszós bomba, az atombomba detonációjakor keletkező neutronokat fel lehet használni a fúziós reakció kiváltására. A hidrogénbomba megvalósításának kulcsa az általuk létrehozott Teller-Ulan-tükör, vagy Teller-Ulam-elrendezés. Ez azt jelenti, hogy az indításra szolgáló atombombát, a fissziós töltetet egy nehézfémből készült, ellipszoid alakú tükör egyik fókuszpontjába helyezik, ezért ez a robbanáskor keletkező hőenergiát a másik fókuszpontban gyűjti össze, itt jön létre a fúziós mag.
Nem terheljük tovább az olvasót a fizikai részletekkel, főleg, hogy a szerző se nem fizikus, se nem matematikus. Az viszont tény, hogy Teller és Ulam 1951. március 9-én publikálták a felfedezésüket, és ez vezetett az első amerikai hidrogénbomba megépítéséhez.
A kísérlet színhelyéül a Hawaii-tól 4800 kilométerre levő Marshall-szigetek egyik atollját, Eniwetakot választották. Itt két hónappal később, május 9-én felrobbantották George-ot. Teller maga is ott volt, hogy a saját szemével lássa a találmánya hatását.
Éreztük a robbanás hőjét az arcunkon, de azt nem tudhattuk, hogy sikeres volt-e a kísérlet. Számunkra a sikert az jelentette volna, ha a nehézhidrogén meggyullad a robbanásban.
Mivel közvetlenül a robbantás után nem lehetett megközelíteni Ground Zerót, a nulla pontot, várniuk kellett. A várakozás óráiban az egyre feszültebb Teller az egyik tudóssal öt dollárban fogadott, hogy a kísérlet kudarc volt. Délután kiderült, hogy Teller vesztett.
A bombában elhelyezett, alig 28 gramm súlyú nehézhidrogén 25 ezer tonna TNT erejével robbant.
Ez a hirosimai bomba közel kétszeresének felelt meg.
1952 novemberében következett az Ivy Mike nevű kísérlet, amelyben az első valódi termonukleáris bomba robbantására készültek.
A Mike hatalmas szerkezet volt, több, mint 6 méter hosszú és 74 tonna súlyú.
A tudósok fontosnak tartották, hogy egy teljes méretű rajzon tudják tanulmányozni az eszközt, ehhez viszont egy erkélyt kellett építeni, hogy onnan tudják nézni az órási ábrát.
Az első hidrogénbomba-kísérlet színhelye ismét Eniwetak egyik kisebb szigetcsoportja lett, ahonnan a lakosságot tulajdonképpen erőszakkal kitelepítették. Fél éven át 11 ezer ember dolgozott itt, hogy novemberre elkészüljön minden szükséges építmény. A szigetcsoport Elugelab nevű szigetén építették meg a bombatárolót a robbantásra, mellé pedig egy nagy rádiótornyot helyeztek el.
A közeli szigeteket egy közel 3 kilométeres úttal kötötték össze. Mindenhol műszereket és kamerákat helyeztek el. Az atollon ugyan volt bunker is, de csak a műszerek számára. A személyzet elhagyta a szigeteket a robbanás előtt, és csak a detonáció után tért vissza, begyűjteni az adatokat.
A detonációt a USS Estes nevű hajóról indították. A hidrogénbomba hatása azokat is sokkolta, akik részt vettek a Manhattan-tervben, és láttak már atomrobbanást.
Elnök úr, a sziget eltűnt!
Ezt az üzenetet kapta Eisenhower elnök 1952. november 1-jén, a detonáció után.
Elugelab szigete, amelyen a bombát elhelyezték, a robbanásban megsemmisült – szó szerint megszűnt létezni.
A helyén egy 1,9 kilométer átmérőjű, 50 méter mély kráter keletkezett.
A borzalmas lökéshullám, a tűzlabda és a robbanás által keltett 6 méter magas hullámok elpusztították a kis szigetcsoport teljes élővilágát. Az egyik szemtanú, aki az 5 kilométerrel távolabbi Engebi-szigeten vizsgálta a bomba következményeit, ezt írta:
Egyetlen madártetemet láttunk. A halak egyszerre megfőttek és megsültek a tengerben.
Teller Ede Kaliforniában, egy szeizmográf előtt várta az eredményeket.
Amikor a műszer az adott időpontban földrengést jelzett, ez volt a bizonyíték arra, hogy megtörtént a robbantás.
Teller ekkor feladott egy civil, nem rejtjelzett, katonai táviratot a Los Alamos-i laboratórium vezetőjének, Elizabeth Riddle Graves-nek. A táviratban ez állt:
Fiú született.
Az eniwetaki hivatalos információk csak órákkal később érkeztek meg a kutatókhoz.
Az Ivy Mike-műveletről dramatizált ismeretterjesztő film is készült:
A sikeres kísérletek után következett az a fázis, amelyben valóddi fegyverként használhtó hidrogénbombát akartak létrehozni, hiszen a Mike a méretei miatt nem volt alkalmas harci bevetésre. A Castle Bravo bombája már sokkal praktikusabb volt a haderő számára, mert „csak" közel 11 tonna volt a súlya, a hossza pedig 4,5 méter volt. A hatóerejét 5-6 megatonnára becsülték a tudósok, és ezt a bombát már nehézbombázók is hordozhatták, ezért volt lényeges a tesztelése.
Az elsődleges robbanóeszközt, a fissziós töltetet, vagy az indító atombomát COBRÁ-nak nevezték, a másodlagos töltetet, a fúziós eszközt pedig SHRIMP-nek. Ez utóbbiban szilárd halmazállapotú ltium-deuterid volt az üzemanyag, ennek kellett tríciummá alakulnia a fúziós folyamat nyomán.
A bombát a Bikini-szigetcsoport egyik kisebb atollja, Nam mellett, egy mesterséges szigeten helyezték el, egy ún. robbantási kabinban (shot cab). Innen 2,2 kilométerre volt az első olyan bunker, amelybe olyan műszereket telepítettek, amelyek majd a robbanás adatait rögzítik. A bunker mellett tornyokra szerelt tükröket helyeztek el, amelyek nagysebességű kamerák számára tükrözik majd az első néhány milliszekundum látványát, mielőtt megsemmisülnek.
A meterológusok három nappal a robbantás előtt megfelelőnek minősítették a szél irányát, mert az tartósan északi irányban fújt. Hat órával a kísérlet előtt azonban bizonytalannak ítélték a szél irányát, ezért nem megfelelőre változtatták a meteorológiai előrejelzést. Percy Clarkson vezérőrnagy, a művelet katonai vezetője azonban úgy döntött, hogy a kedvezőtlen jelzés ellenére fel kell robbantani a bombát.
A bomba élesítése és a maga a robbantás egy tudóscsoport feladata volt: hat mérnök, a hadsereg három technikusa és egy atomfizikus. Nekik innen 35 kilométerre saját bunkerük volt Eneu szigetén, ide vonultak vissza az élesítés után. A bunker kódneve Station 70 volt.
Ekkorra már a flotta hajói is visszavonultak a lagúnából és elfoglalták az előre kijelölt pozícióikat, biztonságos távolságban a robbanás színhelyétől.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik, kérjük, lapozzon!