Két férfi ostoba háborúja egy nőért

A lengyel származású Roman Polanski már az első (és egyetlen, Lengyelországban forgatott) nagyjátékfilmjével kiforrott rendezőként mutatkozott be. A fekete-fehér, alacsony költségvetésű, jóformán egy szűkös vitorlás fedélzetén játszódó, háromszereplős pszichológiai thriller nem csupán a lengyel újhullám – „nemzedéki kérdéseket" is feszegető, valójában a férfi dominanciaharc lélektanát precízen bemutató – kiemelkedő filmje, de hordozza mindazokat a stílusjegyeket és tematikai érdeklődéseket (szorongás, szexualitás, identitászavar, az ezekkel kapcsolatos agresszió), amelyek Polanki későbbi nagy filmjeit is összetéveszthetetlenül meghatározzák.

Maga a cselekmény voltaképpen igen szikár: a sikeres, középkorú újságíró Andrzej (Leon Niemczyk) és fiatal felesége Krystina (Jolanta Umecka) vitorlázni indulnak a Mazuri tavakhoz. Útközben szinte az autójuk elé lép egy fiatal, egyetemista stoppos (Zygmund Malanowicz), akit (akkor még kissé érthetetlen módon) meghívnak a hétvégi hajókirándulásra.

A vitorlás fedélzeten rendkívül gyorsan bontakozik ki egy feszültségekkel teli lélektani háború: két férfi vetélkedése a nő kegyeiért. A műveltség, az életfilozófiák, a fizikai erőnlét, az ügyesség, az anyagi javak meglétéből vagy hiányából fakadó egzisztenciális különbségek mind megméretnek ebben az egyébként rendkívül ostoba és felesleges játékban, amelyben a gazdag férfi a véletlennek köszönhetően útjába került szegény fiú folyamatos megalázásával igyekszik bizonyítani dominanciáját a felesége számára, míg a sértett önérzetétől vezérelt, időről időre "fellázadó" fiú végül épp vélt gyengeségével vesz elégtételt és kelt bűntudatot az önelégült férjben, aki azt hiszi, megölte vetélytársát, amikor dulakodás során a vízbe lökte.

A férj pánikba esik, a partra úszik, hogy feladja magát, a halottnak fiú előbújik rejtekhelyéről és elcsábítja az asszonyt, aki előbb megállapítja, hogy a fiú sem jobb ember a férjénél. A két férfi párharcából végül a hűtlen feleség kerül ki győztesként: nem csupán enged a szexuális vonzalomnak, de úgy vallja be a házasságtörés tényét később a férjének, hogy az nem lehet benne biztos, a felesége igazat mondott-e, vagy csak így próbálja tisztára mosni egy gyilkos lelkiismeretét.

Mindenesetre a férfi minden áron bizonyítani kívánt dominanciája egy pillanat alatt válik semmissé – a film végére saját erődemonstrációjának köszönhetően marad alul a feleségével szemben, egy olyan dilemmával küszködve, amelyben számára egyik lehetséges választás sem igazán elfogadható.

A Polanski, Jakub Goldberg és Jerzy Skolimowski forgatókönyvéből készült, Oscar-díjra jelölt, a velencei filmfesztivál FIPRESCI-díját elnyerő Kés a vízben frusztráció-játszmája egyszerre nyomasztó és groteszk, kihívóan merész és visszafogottan társadalomkritikus – Polanski a klausztrofób kamaradráma kis-naturalizmusába egyaránt kever hitchcocki baljós feszültséget és fekete humort, és persze pattanásig feszített, szemérmetlenül szemérmes erotikát.

Polanski első filmje valóságos pszichológiai tanulmány: a vitorlás nem csupán a sikeres férfi státuszszimbóluma, de a háromszereplős "alá-fölé rendeltségi" modell tökéletes helyszíne, amely a szereplőket elszigeteli a civilizált külvilágtól, de a természet erőinek kitéve lehetőséget biztosít arra, hogy előtörjenek ösztöneik, valódi személyiségük, amelyeket a külvilág egyaránt kontrollált és alakított (a film címe így válik egyszerre ellentétesen, mégis önmagába fordulva szimbolikussá: a víz az ember által valójában irányíthatatlan elemi erőt, a fiú által a fedélzetre vitt kés a civilizációs fejlődés ellenére is megmaradt ős-agressziót jelképezi).

Ebben a pszichológiai modellben a két férfi is két alapvető archetípusnak felel meg. A "kapitány" és az "utas": az idősebb férfi a céltudatos, agresszív és praktikusan manipulatív "domináns hím", míg az elnyomóval azonosuló (és az azonosulás által győzni igyekvő) fiatal az alkalmazkodó, a "mazochista alávetettből" lett "anarchista". És ugyanígy, a nő is archetípus, az "asszony" egyszerre válik a versengés tétjévé, közvetítőjévé, békítőjévé, majd bírójává és végül győztesévé.

A Kés a vízben e modell jelleg okán csempészi be a naturalista drámába a szimbolikus stilizációt, a színpadias játékmodort, az eseményeket hol alátámasztó, hol előkészítő, hol pedig ellenpontozó kortárs jazz-zenét (a zenét a kiváló komponista és jazz zongorista Krzysztof Komeda szerezte) vagy a finom allegóriajátékot.

Keresztény allegóriáról van szó, de a valóságban ez aligha jelenthet értelmezési segítséget a nézőnek a látottakhoz, mivel éppenséggel a keresztfára emlékeztető vitorlaárbóc vagy a fiú feje alatt párnaként pihentett, glóriára hajazó kötéltekercs aligha állnak összhangban a fiú személyiségével. Áldozatnak áldozat ugyan, de elkövető is, aki akarva-akaratlanul bontja meg egy pár látszatharmóniáját – Polanski első filmjében tehát a keresztény utalások leginkább arra emlékeztethetik a nézőt, hogy a "szentség" jelentése érvényét vesztette a "modern" és "profán" világ lakói számára.

A Kés a vízben az egyik legizgalmasabb rendezői életmű időtálló, érett és feszültséggel telített nyitánya – amelyben két, végső eredményben ripacs férfi kerül egy látszatra passzív nő hatalmába, és amelyben úgy tört utat magának az elfojtott erotika és az (elsősorban a nyelv és a metakommunikáció szintjein jelentkező, és csak a csúcsponton fizikai síkon érvényesülő) agresszió, hogy lényegében lefektette a lélektanilag is megalapozott erotikus thrillerek alapjait.