A megerőszakolt, meztelen Marilyn Monroe kínzása

– mondja a csillagos eget két szeretője társaságában kémlelve Marilyn Monroe (Ana de Armas) a Szöszi-ben, és bár a konkrét filmbéli helyzetben a megjegyzés tárgyilagosan a sötét égbolton sugárzó milliárdnyi égitestre vonatkozik, a néző számára ekkor már egyértelmű, hogy az erősen fiktív, felkavaró és lázálomszerű film rendezője ezzel az álnaiv rácsodálkozó felkiáltással tulajdonképpen a lelki magányra kárhoztatott hollywoodi filmcsillagokra utal.

Az új-zélandi születésű, ausztrál rendező-forgatókönyvíró, Andrew Dominik negyedik nagyjátékfilmje ugyanis nem pusztán saját logikai érvrendszere, feltevései és következtetései mentén gondolja újra a tragikus sorsú, 36 éves korában gyógyszer-túladagolás következtében meghalt Monroe életútját, hanem – ennek szerves részeként –, mintegy a hollywoodi stúdiórendszerrel csak a legszükségesebb mértékig kapcsolatot tartó ún. "függetlenek" nyers és felkavaró merészségével, könyörtelen szókimondásával egyúttal célba veszi az amerikai álomgyár "aranykorát" (és némi áthallással, természetesen a jelenét) is.

A – Joyce Carol Oates regényéből készült – Szöszi egy olyan álszent és mesterkélt világban játszódik, amelyet olyan hatalmasságok irányítanak, akik az általuk gyártott filmekkel elhitetik a világgal, hogy a gyengék és kiszolgáltatottak oldalán állnak, miközben maguk a másokat elnyomó legerősebbek közé tartoznak. Ami például a színésznőkkel szembeni hatalomgyakorlást illeti, a Szöszi kifejezetten kizsákmányoló hollywoodi közeget ábrázol, legyen szó szexuális zaklatásról, nemi erőszakba forduló szerepegyeztetésről, esetleg az abortuszt illető nyomásgyakorlásról.

Természetesen Dominik filmje nem elsősorban Hollywood, hanem Monroe képzelt portréja, közel három órás (166 perc) játékidejébe 36 évnyi életből jóformán csak a valós és elképzelt tragikus eseményeket sűríti, de mert az árnyoldalra fókuszáló képzelt portré legfontosabb helyszíne (lévén színésznőről van szó) Hollywood, ami a sztárokat kitermelő és kihasználó stúdióvilágot illeti, a Szöszi óhatatlanul is az általános szintjére emeli azt az egyedi sorsot, amelyben a kizsákmányoló közeg tovább mélyíti a gyerekkorból hozott sebeket.

Márpedig a Szöszi részben arról szól, hogy a gyerekkorban elszenvedett traumák, a soha meg nem ismert apa, a paranoid skizofrén anya és az árvaház hatására már korán megtörik egy alapvetően a család teljességére és biztonságára vágyakozó ember lelke – és egyfelől mások képzelt életében, színésznőként próbál kiteljesedni, illetve, hogy egy mocskos és bonyolult világban boldogulva próbálja a maga számára megteremteni egy reménybeli "egyszerű, tiszta és tisztességes élet" anyagi feltételeit megteremteni.

A Szöszi a lelki meghasonulás és a hiányok filmje: azt mutatja be, hogy a biztonság és teljesség után áhitozó Norma Jeane Mortenson a részben saját maga, részben Hollywood kreálta szexbomba Marilyn Monroe fogjaként válogatott férfiak (szeretők és férjek) oldalán küzd apakomplexusával és szenvedi meg, hogy – az anyja pszichés zavarának átörökítésétől is rettegve – nem mer, majd nem is nem válhat anyává.

Bár Dominik filmje érinti Monroe komolyabb szerepek iránti beteljesületlen vágyait, nem a színészi karrierről, hanem a részben a karrier oltárán is feláldozott magánélet gyötrelmeiről szól. Túlzás nélkül: a Szöszi nem csupán a magány drámája, hanem egy, a munkaadói és rajongói által tárgyként kezelt ember (értsd: "szexbomba") jóformán egyszemélyes (mert a megvalósulatlanságokból eredő) családi tragédiája, hiszen a legfőbb szenvedés oka a filmben nem is a férfiaktól elviselt testi és lelki gyötrelem, hanem a gyerekkorban sem létezett, és a felnőttként sem létrehozott (gyerekekkel teljes) család iránti vágy, a kislányként és családanyaként való kiteljesedés kettős kudarca.

A valóságos Monroe egy hatalmas bordélyházhoz hasonlította Hollywoodot – ennek megfelelően a Szöszi sem kertel, és nem sugallja azt, hogy Monroe kizárólag áldozata lett volna a filmiparnak (elvégre mégis az 1950-es évek legnépszerűbb női sztárjai közé tartozott), de botlásait is abból a mérhetetlen szeretetvágyból vezeti le, ami (bár tehetségét sokan megkérdőjelezték) színészi jelenlétének legfőbb erejét adta.

Persze, ahogy korábban írtuk, Dominik filmje alig foglalkozik Monroe színészi képességeivel – megemlítésre kerülnek persze olyan filmek, mint a Ne is kopogtass!, a Niagara, a Szőkék előnyben, a Hétévi vágyakozás vagy a Van, aki forrón szereti, de mindig elsősorban a lelki élet tükrében, legyen szó a szereposztó producer erőszakoskodásáról, a jobb szerep érdekében elvégeztetett abortuszról, a szexidolként való női lealacsonyodás kiváltotta (és tettlegességig fajuló) házastársi féltékenységről vagy a traumák hatására bekövetkező depresszió és gyógyszerfüggés okozta munkaképtelenségről.

Ezen a ponton ugyanakkor muszáj ismét felhívni a figyelmet arra, hogy a Szöszi (ahogy a kiindulópontul szolgáló regény is) rendkívül szabadon kezeli a valóságos életrajzi és filmtörténeti tényeket, teljes mértékben alárendelve a tényszerűséget a fikciónak. Példának okáért: Charles Chaplin Jr. "Cass" a film állításával szemben nem Monroe előtt néhány héttel, hanem hat évvel később halt meg; Arthur Miller (a színésznő harmadik férje) és Monroe nem 1955-ben, a New York-i Strassberg-stúdió meghallgatásán találkoztak, hanem már 1951-ben, amikor a drámaíró ellátogatott a barátja, Elia Kazan rendezte As Young as You Feel forgatására – de konkrét bizonyítékok hiányában a produceri erőszak (Monroe saját bevallása szerint önszántából feküdt le producerekkel, hogy jobb szerepeket kapjon), a Chaplin és Robinson "sztárgyerekek" homoszexuális viszonya, a stúdió támogatásával elvégzett abortusz is (Monroe esetében) merőben fikció, nem is szólva a Kennedy elnök szállodai lakosztályában ábrázolt megalázó "randevúról".

Utóbbi felkavaró jelenetben a fiktív Monroe is úgy tekint magára (egy kikényszerített fellatio közben monologizálva), mintha egy filmben szerepelne, akinek hazaszeretetből muszáj az ország első embere kedvére tennie. Mondhatnánk tehát: a Szöszi hazudik, kedve szerint facsarja ki az életrajzi eseményeket, miközben tényként állítja be azt, ami a képzelet terméke – így igyekezvén sajátos magyarázatot adni arra, miért lett öngyilkos Marilyn Monroe (az eddigieket megtoldva: Monroe a férfiak nőket tárgyiasító természetének áldozata).

Csakhogy a Szöszi nem hazudja magáról azt, hogy a valóságos Marilyn Monrie valóságos életét ábrázolja – játékfilm ez a javából és nem dokumentumfilm (más kérdés, hogy utóbbiak készítői is hajlamosak a saját prekoncepcióik szerint tálalni a tényeket). Dominik filmje elejétől a végéig egy nyomasztó látomás: a 4:3-as képarány (amely olykor, egy-egy rövid jelenet idejére 16:9-re vált, nem a látókört bővítve, hanem a főszereplő érzelmeinek és lehetőségeinek átmeneti tágulásait illusztrálva), a fekete-fehér és a színes képek (ugyancsak érzelmeket "magyarázó") váltogatása, a hol barokkos, hol kiábrándítóan kietlen beállítások (operatőr: Chayse Irvin), a lassítások és kitartások, a jeleneten belüli átúsztatások, az abortusz szinte horrorfilmeket idéző jelenetsora, a férfi rajongók digitálisan eltorzított arcai (mintha mohón fel akarák falni vágyaik nem is annyira titokzatos tárgyát), a színészi jelenlét átütő kétértelműségei (élen a mintha sokszor nem is Monroe-t, hanem önmagát alakító Ana de Armas-szal), Nick Cave és Warren Ellis szuggesztív zenéje etc. egytől egyig ezt a látomásjelleget erősítik, egy lázálom hatását keltik.

A Szöszi mintha abból a feltevésből indulna ki, hogy a klasszikus hollywoodi film a valóságot illúzióval leplezi – és ennek megfelelően kelt Dominik filmje is bátran illúziót, szabadon engedve a fantáziát mutatja be egy valóságos ember tényekből kiinduló, de többnyire mégis elképzelt szenvedéstörténetét. Ezzel pedig a Szöszi voltaképp a hollywoodi fegyvert fordítja maga az Álomgyár ellen: egyetlen valóságos ember fiktív történetébe sűríti mindazt a rosszat, amit máskülönben mások ellen (bizonyíthatóan) elkövettek Hollywoodban, miközben lerántja a leplet az ún. életrajzi filmek szükségszerű hazugságairól is (hiszen lehetetlen csúsztatások nélkül egy életútat dramatizálni). Dominik rendezése Ken Russell hasonló megoldásokat alkalmazó "alternatív" életrajzi filmjeit ötvözi David Lynch nyomasztó látomásaival – a végeredmény pedig részben igaz az amerikai stúdiórendszerre és egy történelmi korszakra, és a konkrét tények ismeretében is elképzelhető az 1950-es évek egyik legfelkapottabb filmcsillagára is. A lelket letaglózó Szöszi nem állít többet, mint hogy így is történhetett volna – és azt mesterien teszi.