Istenek hosszas alkonya, avagy visszahúzzuk Wagner Gyűrűjét

Édes Néném,

nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám: sosem fordult elő akár egy Wagner- vagy Strauss-, urambocsá' egy másfél órás Mozart-felvonás (Don Giovanni!) alatt fejemben a gondolat, hogy ebből is, bizony, kevesebb több lenne. Szépítgethetjük, és tényleg, vannak varázsos előadások, különleges együttállások, amikor a világ minden ideje elhussanni is képes, de azok kivételes alkalmak. Wagner kései operái – szakszerűbben fogalmazva: színpadi művei – különösen kitettek ennek a félelemnek, az Istenek alkonya és a Parsifal is mintha kifejezett hírhedtségre fejlődött volna hossz tekintetében. De nem csak erről írnék ma, mert fontosabb, hogy a vasárnapi premierprodukció utolsó akkordja után a „végre!" sóhaj nem az esti időtartamnak szólt, sokkal inkább egy másik, 15 esztendős periódus zárulását nyugtázta.

Néném felvetései mindig érthetők, és csak remélni merem, hogy válaszaim sem maradnak el azoktól túlságosan. Ha Kegyed azt írja, hogy Az istenek alkonyának első felvonása még az Operaház vadonatúj, a réginél sokkal kényelmesebb székeiben – inkább foteljeiben – is embert próbáló feladat, igaza van. Anélkül is, ha nem tudjuk: és még két, lényegében 1-1 órás felvonás követi ezt a ritka terjedelmest – de persze, tudjuk, mindig tudjuk. Richard Wagnernek nem volt dramaturgja, ő leginkább saját szellemével állt szóba, és nem is lehetett az rossz társaság. Évtizedek munkája volt A nibelung gyűrűje tetralógiának már csak a szövegkönyve is, bőven csiszolt rajta a Me(i)ster, tehát kiforratlannak dőreség volna minősítenünk. A zene pedig utalásokban rendkívül gazdag, szinte torlódnak a vezérmotívumok, ahogy az egy összegző műben magától értetődő is. Ha maias szóhasználattal kellene megfogalmaznom: mintha egy 14 órás tévésorozat (az ma 42 perces részekkel egy teljes évad!) utolsó, extra hosszú, mert megoldó epizódját látnánk. És itt garantáltan nincs következő széria, tehát mindenről gondoskodni szükséges.

A zseniális találmány, Wagnernek ez a bizonyos motívumrendszere nem előkép nélküli. Akár már az említett Mozart is használta nagy nyitányaiban az előbb megírt, de időben nyilván később felhangzó mű-belső dallamait, de az ún. potpourri típusú nyitányok klasszikusai A végzet hatalmától a Hunyadiig valóságos gyűjteményei a darabban megírt, szereplők vagy helyzetek jellemzésére használt melódiáknak. De Wagnernél ez igazán szervessé válik, sőt szervezőelv lesz, nála elmondható, hogy a pillanatnyilag némán álló szereplő(k) gondolati síkja kivetül a zenére, magyarán akkor is tudjuk, mire gondolnak, vagy akkor is kapunk a szerzőtől vezetett gondolati tartalmat, ha nem énekelnek semmit. Ez a megoldás vetekszik azzal, aminek kapcsán állítólag Victor Hugo megsüvegelte a Rigoletto-kvartettet, tehát, hogy bárcsak irodalmi értelemben, prózai színpadon is ábrázolható lenne egyszerre négy szereplő lelkivilága, adott momentumban tapasztalt közlendője úgy, mint ahogy Verdi (és a műfaj!) azt képes operailag összeszerkeszteni.

Az istenek alkonya tehát tárház: tartalmazza a szükséges visszafejtéseket is – „az előző rész tartalmából" című elem a Ring-ciklus darabjainál jóval rövidebb televíziós epizódok elejét is megilleti –, az pedig külön szépség, hogy így narratívát közölhet Wagner, tehát mivel meséli a már egyszer szereplői által átélt, alkotói énje által pedig egyszer már megírt múltat, annak rögtön új hangsúlyai keletkeznek, míg más, addig talán érvényesnek tartott értelem-darabkái elenyésznek. Nem javított, de legalábbis átértelmezett kiadása önmagának a mű, amely saját múltjáról regél. És ez a komponálási módszer nem rövidíti a dolgokat.

Wagner minden gyarlóságával együtt „szent", és nem egyszerűen oltárra emeltetett, hanem saját használatra épített „bazilikája" – úgy értem, Bayreuth – mellett világvallássá vált, operai házimessiássá. A „megváltás" valóság, kikerülhetetlenül botlott Wagnerbe az is, aki elutasította, kitérni nem lehetett módszere, hatása elől és alól, ezt még a mi derék és sajnos, hasonlóan valójában sosem tisztelt Erkel Ferencünk utolsó operája is példázza. De a hossz! Csak azt tudnánk feledni? Nos, nincs igaza az utókornak, amely ráadásul össze-vissza viselkedik, mert amit titkon túlzásnak érez, néha túlírtnak is, azt sem meri meghúzni, hisz egy szenttel ugyan ki húzna ujjat?!

Mi sem tettük meg, és jól van ez így. A világ megy – nem előre, de legalábbis – tovább, és már sosem lesz tömeges életünk része az, ami anno is csak kevesek kiváltsága volt, hogy tehát délután négy órára elsétáljunk a színházba, és akár éjjel 11-ig történjenek velünk a dolgok egy teremtő elme rendelése szerint. Wagner nemcsak önálló mitológiákat konstruált, librettót írt, zenét szerzett, hangszerelt és színpadi instrukciókat adott, díszlet- és jelmezelképzeléseket vázolt, valamint konkrét épületet emelt saját „dolgai" fölé saját akusztikával (a színpad alá tolta és hátrafelé fokozatosan süllyesztette az árkot), de még bayreuthi függönyhúzó metód is maradt ránk, és a hagyományos patkós opera-alaprajzból itt, nála lett oldalpáholyok nélküli, egyetemleges láthatóságot adó nézőtér. És még ez sem elég, mert Richard Wagner eluralta a szüneteket is, és máig ezt teszi. Ahogy épp szótlan énekeseinek perceit a Leitmotivok rendszere determinálja, úgy a hatásokban igen gazdag – és hosszú – felvonások után kiszédelgő néző figyelmét a gémberedett lábáról képes elterelni a szünet, a megfejtések ideje. Ő ugyanis időt biztosít odabenn a nagy mondatok appercipiálásának, de a felvonásköz Bayreuthban szabott egyórás ideje módot ad a filozofikusabb vonulatok közös bogozására partnerünkkel, esetleg társaságunkban. Plusz a test felkészítése a következő 60-80 percre: bizonyos nehezülések és könnyülések is beleférnek abba.

Drága Néném, ha tehát a wagneri hosszakat tekintjük, rögtön tudnunk kell, hogy azok önmagukban nem vizsgálhatók. Ám mint találmány és kortünet, egyaránt működött, és ha ma összegyűlünk az opera szentjének búcsúján, tényleg nem az a megoldás, hogy csonkolunk, mintha a nézőtér mennyezeti a Lotz-freskójából is csak egy 2x2-es részt hagynánk szabadon, a többit lemeszelnénk, mert szédülünk nagyszabásúságát szemlélni immár.

Nincs más megoldás, Wagnert a saját játékszabályai szerint kell megközelíteni: ez az "eszköz" csak a saját szoftverével működik. Rá kell szánni az időt és elfogadni, hogy az addig a külvilágban nélkülünk telik, mi meg idebenn csak sodortatjuk magunkat.

Az ám, de hol? Ha szemünk pillás függönye fent vagy lent, attól még honnan tudjuk, kívül vagyunk-e vagy bent, hogy idezagyváljam a múlt heti Kékszakállú prológusát. Mert ha Wagner operát írt (zenedrámát), akkor annak színházban (operaházban) van a helye? Igen, illetve ott is. Mert vannak színházias létre többé-kevésbé felkészített koncerttermek is. De azt nem lehet kijelenteni, hogy az Operaházban nem, hogy ott ne lenne helye. Van ugyanis, aki szerint Ybl Miklós műremeke belcanto méretre-stílusra épült, nem Wagnerre. Véleményszabadság létezik. De az állaspontot magával a zseniális építésszel szemben kellene megvédeni és a hasonlóan kivételes tehetségű Podmaniczkyvel szemben, akinek szoborprogramjában már 1880-ban ott ácsorgott Wagner, az épület homlokzatán pedig egy évvel később a maga mészkő valójában (ő is élt még, ahogy Liszt és Erkel is!), és akinek Ring-ciklusát egy hasonló "niemand", bizonyos Gustav Mahler kezdte Budapesten bemutatni. Itt, ezen a színpadon, a mára visszaépített eredeti zenekari árokban, ennek az auditóriumnak kubatúrája alatt. Ne lenne tehát az Operaházban Wagnernek és a Ringnek helye? Badarság.

Akad olyan is, múltkor küldte Néném az írást, aki felveti, kell-e Budapestnek két Ring-ciklus, két Wagner-játszóhely? Válaszom – bár az illető nem kérdez, csak e formában kinyilatkoztat –, nemcsak Budapestnek kell, hisz Magyarországon is csak ez a kettő lesz. De az Operaház egyik oszlopát, Wagnert nem lehet kiemelni a reneszánsz árkádból: főműve, a Ring-tetralógia, amely egyúttal az opera műfaj legmonumentálisabb alkotása, utoljára 2007 januárjában hangozhatott el e történelmi falak között. Másfél évtizedbe, 15 esztendőbe telt, míg vissza tudtuk hozni, ráadásul úgy, hogy sehonnan sem vettük el, hanem újraépítettük a ciklust. És az igazi végét e hatalmas munkának nem is a mostani premier, a negyedik rész (Wagner sajátos számozásával: a harmadik este) bemutatása jelöli ki, hanem majd a november, M. Tóth Géza teljes szériájának Kocsár Balázs vezényelte színpadra vitele.

Akkor húzzuk vissza egészen a Gyűrűt – remélem, Nénémet is ott találom majd!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. május 17.