A Fregatt szinte órák alatt úszott be a pesti köztudatba. Létezett, persze, hogy létezett 1985-ös megnyitása előtt is söröző, italmérés, kocsmahivatal a fővárosban, de hozzá fogható egy sem. Igazi, angolszász stílusú pub volt, ahol echte német Holstent és éjsötét, ír Guinnesst csapoltak. A nyugati szél befújt a belvárosi Molnár utcába, és a pultosok borravalóját kísérő hangos kongatás már azt jelezte, hogy a szocializmusnak nevezett társadalmi kísérletnek bizony harangoztak.

Nem csak az olcsó és langyos Kőbányain szocializálódottakat vonzotta az akkori borsos ár – 36 forint per korsó – ellenére a Fregatt. Hamar sikk lett odajárni, mert könnyen lehetett ismerkedni, a második találkozás alkalmával szinte régi barátként üdvözöltétek egymást, és éppen úgy szövődtek néhány órás, futó testi kalandok, mint tartós, nagy szerelmek. Kinek-kinek vérmérséklete szerint.

A gyorsan törzsvendég státuszba emelkedettek helyzeti előnyöket élveztek, az állandó asztal vagy egy keskeny, résnyi hely a pultnál magától értetődött. Mint ahogy az is, hogy a bejáratnál silbakoló, jól megtermett portás a bejutásra váró sorban állók méltatlankodásával mit sem törődve, előzékenyen ajtót nyitott az ismerős arcoknak. Szóval, egy Fregatt-látogatással garantáltan szerezhettünk néhány jó pontot az általunk elkápráztatni kívánt hölgy(ek)nél. Sőt, a füstös, pubos élményért cserébe a jó pontokon felül is járt értékes jutalom.

S ha már élmények, a világtalan Wessely Ernő tangóharmonika-játékára időnként el-elnémult a kocsmai alapzaj, és a számtalan országot bejárt Tabányi Mihálynak sem derogált ott játszani. A Palermo Boogie Gang pedig alighanem sok-sok év után is jó szívvel gondol a Fregattra, ahol alig két négyzetméternyi színpadon zenéltek a vastag cigarettafüstbe burkolózó nagyérdeműnek. A bongyor, dróthajú, extrovertált Somogyi Gyöngyi Zsuzsanna sem gondolta söre vagy bármi másféle itala kortyolgatása közben, hogy egyszer majd Soma Mamagésa néven énekes, életvezetési tanácsadó és spirituális tanító lesz belőle.

Ebből is látszik, hogy a művészet hamar felfedezte a Molnár utcában horgonyt vetett sörös hajót. Az irodalom szinte azonnal gyökeret vert, hiszen az egyik tulajdonos, Döbrentei Kornél József Attila-díjas író, költő testvére, Gábor volt. A költészet és csatolt részei iránt kevésbé fogékonyaknak is hamar feltűnt egy vékony, szinte mindig fura kötött sapkát viselő úr, aki – figyelem, ez még az internet előtti világ! – elképesztő, addig soha nem hallott információkat osztott meg a nagyérdeművel az angol labdarúgás kulisszatitkairól. A becsületes ivók persze jól ismerték Tandori Dezső költőt, írót, műfordítót. Ha másért nem, hát a Nagy gombfocikönyv miatt. (Alcím: A Liverpool a Vízivárosban)

Ki gondolta, hogy a kötött sapka milyen nagy koponyát rejt, és az általa szinte talizmánként cipelt csíkos raffiaszatyor miféle kincseket rejteget. Péter, a kisfőnök nagyon jó kapcsolatot ápolt vele, és néhány sör-Unicum kombó után sokat mesélt neki hűséges barátjáról, Szpéróról. Péterünknek – s persze a többieknek is – csak sokadjára esett le, hogy Szpéró a költő kitüntetett figyelmét élvező veréb. A verebek, a lóverseny, a plüssmacik és a gombfoci megszállottja hozzátartozott a Fregatt összképéhez.

Csakúgy, mint a vívók, akinek a hajdani kardforgató főnök, Péter barátunk jóvoltából törzsasztal dukált, mellé szép, réztáblát is kaptak a „páholy” tagjai. Yeti, Bébé, Odu, Bujdi, Pitya, Cérna és a többiek. Egy-egy olimpiai bajnok felbukkanása megszokott volt. Ahogy Szacsvay László színművész is nagyon hamar kiérdemelte a törzsvendég státuszt. Csendesen, utánozhatatlan stílusban mesélt színházról, darabokról, rendezőkről és kollégákról. Egészen rendkívüli kabinetalakítást nyújtott Bébé barátunk házasságkötése alkalmával, egy szál hegedűn elhúzta az ifjú férj nótáját. Torok nem maradt szárazon.

Így teltek-múltak a Fregattban a nyolcvanas évek, amikor felfedezte Magyarországot, a legeslegvidámabb barakkot a művelt Nyugat, ahonnan csak úgy özönlöttek a kíváncsi külföldiek. Turistáskodni, megbámulni a Vásárcsarnokban lógó paprikafüzéreket, a nyereg alatt puhuló húst, vagy dolgozni és türelemmel kivárni a kommunizmus utolsó lélegzetvételét. Két-három korsó sör elfogyasztása mellett több gyakorlati angoltudást szedhettünk fel, mint megannyi nyelvórán az ige harmadik alakját biflázva. Chris Amerikából érkezett és akcentussal, de helyesen beszélt magyarja hallatán – a rövid hatótávolságú rakéták európai telepítéséről tartott székfoglalót – okkal gondolhattuk, hogy szülei '56-os disszidensek. De nem, a puszta kíváncsiság hozta Közép-Európába a csak amerikai felmenőkkel rendelkező Christ, akinek annyira „ízlett” a magyar, hogy Pestre házasodott és 15–20 évvel később az egyik nagy, hazai telekommunikációs cég vezére lett.

A nagy, mackós termete ellenére kisfiús mosolyú nemzetközi jogász, Ted pedig olyan kedvesen törte a magyart, hogy a túlművelt bölcsészlányok azonnal beleszerettek, és angyali türelemmel egymás szavába vágva magyarázták a messzi New Yorkból érkezőnek, hogy mifelénk a „néger” leginkább csak annyit jelent, hogy valakinek fekete a bőre. Jókat lehetett vele beszélgetni és egy darabig jelképes térítési díj ellenében hetente egyszer csiszolgatta az angolomat. A nem túl szalonképes, ám hasznos „shut the fuck up, screwed up, bollocks” kifejezéseket tőle tudom, ahogy azt is, hogy az önkéntelen képzettársítás ellenére se használjam a Szabadság téri US Embassy-ben szolgálatot teljesítő és a Fregattban lazuló, felnyírt tarkójú tengerész-gyalogosokra a „redneck” kifejezést, mert ezt inkább a délen élő, nagyon egyszerű fehér farmerekre használják.

Valószínűleg a Fregatt-zaj szolgáltatott kísérőzenét a Kádár-rendszer haláltáncához, ennek azonban akkoriban még nem voltunk tudatában. Újratemették Nagy Imrééket, gyertyák égtek az ablakokban, kikiáltották a köztársaságot és közben folyt a jóféle Holsten a Molnár utcában. A bohém törzsközönség pedig ott állt a pultnál és várt, hátha jön egy tuti tipp egy tuti bulira.

Csak a hajó fából faragott lelke maradt fenn.

A Fregatt elsüllyedt. Nem gyorsan, inkább szép lassan, de nem igazán méltóságteljesen merült alá. A kilencvenes években megerősödött a konkurencia, gyors ütemben szaporodtak a pubok szerte a városban, s ez nem tett jót a hajónak. A törzsközönség hűséges tagjai egy darabig kitartottak, aztán már alakalmi vendégként is csak évente egyszer-kétszer tértek vissza, aztán már úgysem. Egy darabig zárva volt, aztán néhány hónapja mexikói étterem képében támadt fel. Aki először lép be az ajtaján, alighanem jól érzi magát, de aki a Fregatton „szolgált”, az nem igazán tud lelkesedni a mégoly finom tortilláért vagy tequiláért, az átformált belsőért. Sovány vigasz, hogy az egykoron a pultot díszítő – és a hajók lelkét szimbolizáló – faragott szépséget azért megőrizték az utókornak.