Számítás

2022.11.26. 07:00

Csenyéte a legszegényebb. Tornakápolnán viszont nem hiszik, hogy ők a leggazdagabbak

A gazdagnak tartott község értetlenül áll a számok előtt. A szegény település gondjai viszont megoldásra várnak.

HE

Tornakápolnai táj, a fák között a templom épületével

Fotó: BA

Meglepő eredményt hozott a Gazdaságkutató Intézet legújabb számítása, melynek alapja a Nemzeti Adó- és Vámhivatal adatai volt. 

Ezek szerint az ország összes települése közül Tornakápolnán a legmagasabb az egy munkavállalóra jutó átlagjövedelem, több mint félmillió forint havonta. Az eredmény azért is meglepő, mert egy olyan megyénkbeli kis faluról van szó, aminek hivatalosan 20 lakója van, de csak 10-en élnek ott életvitelszerűen. A munkavállalók száma pedig mindössze 7-8, a többiek nyugdíjasok. A polgármesterrel nem tudtunk beszélni, mert amióta megjelent a sajtóban, hogy náluk lehet a legjobban keresni, megrohamozták a kicsiny falucskát a televíziók, rádiók, nyomatott sajtótermékek munkatársai. Az egyik tornakápolnai munkavállalót azonban elértük, aki elmondta, értetlenül állnak a GKI számításának eredménye előtt. Véleményük szerint valamilyen statisztikai hiba történhetett, mert az egészen biztos, hogy a település 7-8 dolgozójának a bére meg sem közelíti a havi félmillió forintot. Arra is gondolnak, hogy bejelentkezett hozzájuk valaki, aki havi több milliót keres, de a helyiek nem tudják, hogy ki lehet. A faluban senki sem érti, hogy jutott a GKI az említett eredményre.

– Ha gazdag falu lennénk, akkor már a hozzánk vezető utat is rég megjavíttattuk volna. Tíz éve esedékes, de eddig nem történt semmi az ügyben, közlekedni pedig már alig lehet azon az úton, annyira tönkrement – mondta portálunknak a tornakápolnai férfi.

Felzárkóztatnák

A másik véglet a szintén megyénkbeli Csenyéte története, ahol a kutatóintézet számításai szerint mindössze havi 37 ezer forint jut egy aktív korú emberre. 

Csenyéte
Fotós: ÉM

Csenyéte nem először szerepel az országos statisztikákban negatív értelemben. Többször írtunk már a településről, riportot is készítettünk a helyszínen. Évtizedekkel ezelőtt nem egy felzárkóztató program zajlott a községben, jelenleg pedig a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjával próbál segíteni.

Jól ismeri Csenyéte, és a hozzá hasonló kistelepülések történetét Pankucsi Márta jogász-szociológus. Őt kérdeztük a szegénység okairól és az abból vezető kiútról.

– Történelmi örökségünk, hogy az egyenlőtlenségeket, vagyis azt, hogy a társadalmi piramisban fentre, lentre vagy éppen középre kerülünk, nemcsak a munkánk, képzettségünk, iskolai végzettségünk, a vagyonunk határozza meg, hanem az is, hogy hol élünk – jelezte elöljáróban. – A hierarchia csúcsán a főváros áll, alatta a városok, majd a falvak. Az államszocializmus által kikényszerített iparosítás és városiasítás eredményeként aki csak tehette a falujából városba költözött. Így a távoli aprófalvak szükségszerűen elnéptelenedtek, elöregedtek, valamint bekövetkezett a lakosságcsere. Az elköltöző, jobb érdekérvényesítő helyzetben lévők helyére a városokból a legrosszabb helyzetűek költöztek. A régi lakók helyére iskolázatlan, munkanélküli, sokgyermekes, többségükben cigány családok költöztek. A Csenyéte Alapítvány próbált segíteni még a ’90-es években. Újra megnyílt a településen az iskola, egy holland mezőgazdasági szakember pedig helyben segítette a kertek megművelését, az állattartást. Ám sajnos ma mégis itt tartunk – fogalmazott a szakember.

Traumatikus élmény

Azzal folytatta: hogy drámai emlék számára, amikor Szelényi Iván, az Amerikában élő szociológia professzor, a Csenyéte Alapítvány létesítője megszervezte a Csenyétéről elszármazottak találkozóját. Azonban azt nem Csenyétén, hanem egy szomszédos faluban tartották, félve attól, hogy traumatikus élmény lenne, esetleg súlyos konfliktusokba torkollna, ha szembesülnének falujuk, házaik megváltozott állapotával.

Mennyire tekinthető általánosnak ez a helyzet? - kérdeztük.

– Az aprófalvakat az 1970-es évek településfejlesztési koncepciója az „elsorvadó települések” kategóriába sorolta, ami aztán önbeteljesítő jóslatként kezdett el hatni, hiszen ettől kezdve még kevesebb központi forrást kaptak, mondván minek pénzt költeni arra, ami úgyis megszűnik. A „csatolt falvak” elveszítették közigazgatósági önállóságukat, iskolájukat, boltjukat. Érdemes megnézni a nyolcvanas évek statisztikai adatait, melyekből kiderül, hogy az egy főre jutó központi fejlesztési-fenntartási költségek elosztásában több százszoros eltérések voltak itt, a megyénkben. A Leninvárosban élőknek több százszor, a Miskolcon élőknek százszor több támogatást adtak, mint a falvakban élőknek. Gondoljunk akár az állami lakásépítésre, akár az egészségügyi ellátásra, vagy az oktatásra, az utakra, a vezetékes vízzel, gázzal való ellátottságra. A rendszerváltáskor öröklött regionális és települési hátrányok kiegyenlítése rendkívül nehéz. Ráadásul a piacgazdaságra áttérés, a nagyipari üzemek csődje, a munkanélküliség a legerőteljesebben a szakképzetlen, iskolázatlan, távoli településekről ingázókat sújtotta. Felerősödött a városban munkájukat, lakásukat elvesztő, halmozottan hátrányos helyzetűek beáramlása az apró falvakba. Megszűntek a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, kiderült, hogy a földek lakosságeltartó képessége jóval kisebb, mint az ott élő lakosság. Nem is beszélve a foglalkoztatáshoz szükséges megfelelő képzettség és gyakran a készség hiányáról – sorolta Pankucsi Márta.

Nem lett eredménye

Az elmúlt évek projektjeiről szólva kifejtette: valóban elindultak a különböző felzárkóztatási programok, amelyek azonban nem eredményezték az anyagi helyzet számottevő javulását, de még a bizakodást sem erősítették.

Tapasztalatai szerint sokszor maguk a projektek kitalálói, szervezői, megvalósítói sem bíznak abban, hogy jelentős javulást érhetnek el. Az általuk gyakran „kliensként” kezelt helybéli emberek reményeit ez hamar kioltja.

dr. Pankucsi Márta jogász-szociológus 
Fotós: ÉM

– A társadalmi megújulás lényege az, hogy az érintettek aktív részvételével tervezzék és valósítsák meg a szükséges változtatásokat. A Csenyétén, és a többi, ma még hátrányos helyzetű településen nem modernizációra, nem meglévő „fejlesztési minták” másolására, nem egymástól elkülönülő szociális, oktatási, foglalkoztatási, infrastruktúrafejlesztési programokra lenne szükség, hanem valódi innovációra. Ez pedig csak az adott település helyi fejlesztési erőforrásainak ismeretében, azokra épülve valósulhat meg. Alapos kutatásokkal kellene feltárni az ott élő emberek erőforrásait, azaz képességeit, készségeit, ismereteit, egymást segítő kapcsolatait, és ezek alapján, velük közösen lehetne kialakítani a közösségi önellátás működő modelljét. Az eddigi tapasztalatok sajnálatosan megmutatták, hogy ilyen önfenntartó rendszer kiépítése nélkül feneketlen zsákként nyelnek el ezek a települések minden fillért, forintot vagy éppen eurót. Bizonyos az is, hogy a kemény piaci viszonyok között ma még nem versenyképesek, menthetetlenül elbuknak. Sem a központi elosztás, sem a piac nem oldja meg az itteni gondokat. Sem a segélyek növelése, sem az ipari parkokba utaztatás, a három műszakban végzett segédmunka nem hoz megoldást, sem az egyéni vállalkozásban végzett seprűkötés. Átalakuló világunk ma sokakat megállít. Sokan tapasztalják, hogy életük nem folytatható úgy, ahogy éltek. Mindenkinek jó oka van végiggondolni, hogy miként lehet, kell megújítani az életünket. Talán újra értelmezhetőek a települések közötti egyenlőtlenségek is. Talán nemcsak a hátrányos helyzetű kis településeken élőknek, hanem a nagyvárosokban élőknek is érdemes lenne tanulmányozni a számos vidéki településen, falvakban és kisvárosokban már szép csendben kialakult és működő közösségi önellátás modelljét. Talán ez lesz mindannyiunknak a járható út – jelezte Pankucsi Márta.

 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában