Ízlés és szórakozás, oda kellene figyelni

A gondolkodók már a múlt század elején, a nagyvárosok kialakulásával felfigyeltek olyan jelenségekre, amik káros hatással voltak az ott élők lelki, szellemi világára. Az emberekre ható gyors, nagy tömegű impulzus, az ingerek megnövekedett mennyisége, a túlracionalizált rendszerek felturbózzák az ember kedélyállapotát, ­nyugtalanná, ingerlékennyé, ugyanakkor magányossá teszik. Ortega y Gasset, Oswald Spengler, Umberto Eco és mások komoly elemzésekben tárták kortársaik elé a szomorú jövőt. Spengler a Nyugat alkonya című könyvében rendkívül pesszimista képet festett az európai kultúra kilátásairól. Elemezte a nagyvárosokban zsúfolódó tömeg körében megmutatkozó káros jelenségeket, mint a vallás szerepének háttérbe szorulása, a népességszám csökkenése, az olcsó szórakoztató műfajok megjelenése. Rámutatott, hogy ezek a kultúra, végső soron a nyugati civilizáció hanyatlásához, az európai ember szellemi, lelki elsivárosodásához vezetnek. A nyugati ember „a tradíciókat nélkülöző, vallástalan, intelligens és terméketlen tény­ember”-ré válik majd, írta a több százezer példányban elkelt könyvében. Hiába volt a figyelmeztetés, a kötet körül kialakult nagy érdeklődés, a tendencia nemhogy megfordult, inkább egyre erőteljesebben haladt a baljós végkifejlet felé. A prófétáknak mindig ez volt a sorsuk! Talán Illésre vagy Jeremiásra hallgatott valaki? 

Később tudjuk meg, hogy igazuk volt! És a XX. század végére el is jutottunk oda, hogy „a modern ember meghasadt személyiség lett” (Löwenthal): az egyik oldalon a munka kényszere, másik oldalon a szellemi és esztétikai feszültségektől mentes szórakoztatás igénye között vergődik a tömegkultúra hálójában. Új kultúrapiac jött létre, és az emberek a tömegkultúra igénytelen árucikkeinek fogyasztóiként azt eszik, amit kapnak. A tömegkultúra az átlagízlés kiszolgálója, és csupán a fogyasztók igényeinek kielégítésére vállalkozik, mert az üzletfilozófiája szerint, csak az az érték, amire vevő van, lehetőleg jó sok. Mivel átlagízlés mint olyan, nem létezik, az árucikkek előállítói maguk igyekeznek kitalálni, mit szeretnének a fogyasztók. Nagy igyekezetükben új értékrendet kínálnak, amit az általuk finanszírozott reklámokkal addig suly­kolnak belénk, amíg végül magunk is azt hisszük, hogy erre vágytunk! A kultúra mai piacán tehát csak azt árulják, amit mi, a munkában, a stressztől megfáradt emberek agyunk és lelkünk pihentetésére, szórakoztatására vagy gyermekeink épülésére elvárunk. Az értelemre nem, csak az érzelemre ható olcsó szappanoperát, könnyű, tartalmatlan sorozatokat, durva, közönséges show-műsorokat, primitív, röhögésbe fulladó beszélgetéseket stb. Még „hasznosabbak” a komoly műfajokat a gyerekek számára leegyszerűsítve, átdolgozva, nem ritkán meghamisítva, vulgarizálva közkinccsé tevő, népszerűsítő „alkotások”, amikből eltüntetik az erkölcsi mondanivalót, a katarzisélményt adó tartalmat, nehogy ne értsük meg az igazi klasszikusokat! 
Mindezzel a „tömegkultúra azt a látszatot kelti, hogy a kultúrából mindenki részesedhet, függetlenül a képzettségétől. Ezzel csak az a baj, hogy a kulturálisan deprivált néző soha nem lesz képes belépni „a klasszikus vagy az avantgárd rezervátumába. A populáris művészetek megtalálták azt a szintaxist, amit mindenki azonnal megért.” (Almási Miklós) A „kikapcsolódás” ígérete azonos az élet lényeges összefüggéseiből való kilépéssel. Olyan felszínes életmódot és magatartásmintát kínál, amely a fogyasztói társadalmat erősíti. (Umberto Eco) A globális reklámok és műfajok által passzivitásra szoktatott, a Disney- és McDonald’s-kultúra amerikai ízlésvilágán, értékrendjén nevelt szórakozni vágyók egyre jobban hasonlítanak egymásra világszerte, és ez jó hír azoknak, akik ezzel akarják megszüntetni a nemzetek közötti különbségeket, és így akarnak sok pénzt keresni. 
Pár évtizede még az emberek többségének nem okozott gondot kitalálni, mivel üsse agyon a szabadidejét, hogyan szórakozzon, persze nem nyolc órán keresztül! Az idősebbektől ma is gyakran halljuk, hogy nekik nem volt ilyen gondjuk, mert nem is volt szabadidejük. Minden időt pénzkereső és/vagy házimunkával töltöttek. Magyarországon 1984 óta heti 40 órás munkaidőben dolgozunk, és nem sokkal később megjelentek a hosszú hétvégék is. Azóta bizony a munkavégzésből felszabadult idő eltöltése sok problémát jelent! Különösen a gyerekek érintettek, mert amilyen mintákat látnak a családban, maguk is azokat követik. A szocializációban legnagyobb szerepe az utánzásnak van. A szülői minta modellként átörökítődik, és a gyerekben egy életre kiható szokásrendszert alakít ki. Aki csak kütyüzni, bulizni, tévézni látja a szüleit, ritkán keresi fel az igényesebb szórakozási módok „rezervátumát”. 
Szerencsére vannak más kikapcsolódási lehetőségek is! Például Dunaújvárosban a múlt pénteken két értékes kiállítás is nyílt a Papírmúzeumban Szente Tünde, illetve az Intercisa Múzeum gondozásában. Szombaton a város egyik legrégebbi művészeti együttese, a 70 éves Dunaújvárosi Vegyeskar adott koncertet az evangélikus templomban. Finom, ízléses, elegáns, kitűnő szakmai színvonalú produkció, ami bárhol a világon megállná a helyét! Remek kikapcsolódás volt mindkettő! Kell-e nekünk a globális piac kínálta szórakozás? Ezen is érdemes lenne vitatkozni.