Rostamiki

2023.01.28. 20:00

Sohasem fogja elfelejteni a Dunaújvárosban töltött időt

Rosta Miklós (54 éves) a dunaújvárosi férfikézilabdázás egyik legnagyobb alakja, mondhatjuk legendája. A Dunaferr SE aranykorszakának volt az egyik emblematikus játékosa. Győrből költözött Dunaújvárosba, ahol tizenhárom évet töltött el. 1997-ben került a 129-szeres válogatott beállós a Dunaferrhez, amellyel 2000-ben bajnoki címet szerzett. De az eredménylistájához tartozik két bajnoki ezüst- és nyolc bronzérem, valamint egy EHF Kupa-döntő és elődöntő – mind-mind a Dunaferr-rel. A válogatottal az 1997-es világbajnokságon negyedik, 2003-ban pedig hatodik lett.

Agárdy Csaba

Rosta Miklós két éve részt vett a 2000-es bajnokcsapat dunaújvárosi találkozóján Fotó: SzZsE

A férfikézilabdázás ­hibája volt, amikor hagyta megszűnni a Dunaferr csapatát

Rosta Miklós Győrben kezdte pályafutását. Először a megyei első osztályú Graboplast, majd az NB I/B-ben szereplő GYÁÉV után az 1989/90-es szezonban bekerült az akkor az ország egyik legjobb csapatának számító ETO-ba. Innen igazolt Bene Tamással, Tóth Edmonddal, Décsi Gáborral és a kiváló sebésszel, Frank Józseffel Dunaújvárosba. Jelenleg a Győri ETO SZESE ifjúsági csapatának az edzője. 

Régóta játszottunk a gondolattal, hogy ideje lenne lapunk Hétvége mellékletében megszólaltatni Rosta Miklóst. Ezúttal megtörtént és a legjobb időben, hiszen most zajlik a férfiak világbajnoksága, és a magyar válogatott egyik erőssége a svéd–lengyel közös rendezésű eseményen a nagyobbik fia, ifjabb Rosta Miklós. Nem csoda hát, amikor elkezdtük a beszélgetésünket, rögtön a vb-n a dánoktól elszenvedett katasztrofális vereség (40–23) kapcsán a férfikézilabda magyarországi helyzetéről kezdett beszélni – nem kis hévvel. 

– Ne csodálkozzunk azon, hogy hullámzó a válogatott teljesítménye, végletek között mozognak az eredmények. Bravúrokra és nagy vereségekre egyaránt képesek vagyunk. De mit várjunk azoktól a játékosoktól egy világbajnokságon, akik év közben a klubjukban alig kapnak szerepet. A saját egyesületekben a sok légiós között kevés szerep jut a magyar tehetségeknek. A másik probléma, sok pénz került a magyar sportba, így a magyar kézilabdába is. A mi időnkben alulfinanszírozottak voltunk, most megfordult a helyzet. Egy konferencián Sós Csaba, az úszók szövetségi kapitánya tapintott a lényegre, amikor azt mondta, a magyar sport nem volt felkészülve arra, hogy akkora pénzt elköltsön, ami évek óta beleáramlik. A pénz miatt az egész sportunk tele van légiósokkal, honosítottakkal. Ez azért is van, mert a megnövekedett támogatások miatt nagy lett az eredménykényszer. Most a világbajnokságon bejutottunk a legjobb nyolcba. Ezzel az eredménnyel részt vehetünk az olimpiai selejtezőn, mivel a magyar sport mindig olimpia-központú volt, ez a lényeg. Három nap múlva már senkit sem érdekel a dánok elleni hatalmas vereség, az lesz a lényeg, hogy megmaradt az esélyünk arra, hogy ott legyünk 2024-ben a párizsi olimpián. 

Az egykori kiváló beállóst kérdezni sem kell, dől belőle a szó, bár vigyáz arra, ne sértsen meg senkit, ne vádoljon senkit. 
– Nem a dánok elleni vereségre akarom kihegyezni a világbajnoki szereplésünket, és a férfikézilabda hazai helyzetét. Viszont ez a zakó tükörképet mutatott a sportág mai állapotáról. Egész évben a klubokban dolgoznak a játékosok, egy hónap jut a válogatottra. Mi annak idején csak felkészülési mérkőzést játszottunk harmincat-negyvenet. A válogatott klubként, egy nagy családként működött. Most is erről beszélnek a vezetők, de az nem család, amelyik egy évben alig találkozik. Rengeteg a külföldi edző, ez is nagy baj. Mindig megyünk valamilyen irányba, mindig magunkra erőltetünk valamilyen stílust, most éppen a spanyolt. Ezt butaságnak tartom, mi nem spanyolként szocializálódtunk, a gyerekeink nem spanyolként szocializálódnak, hanem magyarként. Az eredmény mindent felülír, nincs türelem, nincs szisztematikus építkezés. A magyar válogatott érdeke háttérbe szorult a klubok miatt. 
Mielőtt témát váltanánk, és a dunaújvárosi évekre terelnénk a szót, Rosta Miklós magától kezdi. 

– A magyar férfikézilabda egyik legnagyobb hibája, hogy bizonyos erők megszüntették a Dunaferr SE szakosztályát, a Dunaferr óriási űrt hagyott maga után. Akkor nem akadémiának hívták, ami itt nevelőmunka terén folyt, mégis húsz évig a szak­ág a dunaújvárosi nevelésekre épült. György László, Imre Vilmos, Szabó László és talán az én munkámra is. Az egykori Dunaferr-nevelések közül még mindig tagja a válogatottnak Mikler Roland, Bodó Richard és Ancsin Gábor. Az én fiam is itt kezdett el sportolni, a kézilabdacsarnokban nőtt fel. A családom sokat köszönhet Pók-Németh Katalinnak, akinél szivacslabdázott, a gyúrónknak, Takács Józsefnek, aki rengeteget foglalkozott a fiaimmal és a rácalmási Garda Istvánnak, akinél Miki futballozott, mivel ő nyolc­éves koráig a kézilabdát és a focit párhuzamosan csinálta. A Dunaferren kívül még néhány nevelőklubot szétvertek, ennek itt a következménye. Tudományos alapú akadémiák működnek, nincsenek példaképek, nincsenek öregek, akiktől a fiatalok elleshetnék a sportág csínját-bínját. Dunaújvárosban is az öregek, Marosi László, Kuzmicsov Szergej, Hernandez Vladimír, Kemény József nevelték a fiatalokat, a Császár-féle korosztályt, amelyben Mikler, Zubai Szabolcs, Zubai Gábor, Grebenár Gábor, Nagy Kornél, Törő Szabolcs, Sándor Ákos szerepelt, és hosszú évekig a magyar válogatott gerincét adta. Edzőként is azt vallom, egy játékos felnevelésében ötven százalék az edzők szerepe, ötven százalék az öltözőé. Ahogy annak idején mi neveltük Miklert, Császárt, Bodót, Ancsint, most azokat a dolgokat a fiatalok, például a fiam is, visszakapják tőlük, van egy körforgás. 

Rosta Miklós igazi lokálpatriótaként beszélt a városban eltöltött évekről. 
– Tizenhárom esztendőt húztam le a városban. Szerettünk itt élni a családommal, építkeztünk, itt akartunk letelepedni. A csillagok azonban nem úgy álltak, valakik, hogy kik, erről nem szeretnék beszélni, tudatosan tették tönkre a városban a férfikézilabdát. Ha ez nem történik meg, akkor most három Rosta van itt: a két fiam, Miki és Bálint játszana, én pedig valószínűleg edzősködnék. Amikor elfogyott a pénz, akkor is imádtam itt kézilabdázni, jó volt a fiatalokkal együtt küzdeni, bábáskodni felettük. Halálomig büszke leszek arra az időre, amit Dunaújvárosban töltöttem, a Dunaferr volt a pályafutásom csúcsa. Jó volt itt sportolónak lenni, mi tényleg egy nagy családot alkottunk, nem irigykedtünk egymás sikereire, kijártunk egymás meccseire. Minden csapatsportágban bajnokok voltunk, itt volt Csollány Szilveszter, Supola Zoltán, Pánczél Miklós, hogy csak három tornász nevét említsem meg, de meg kell említenem a labdarúgóedző Egervári Sándort is, akivel nagyon jó viszonyban voltak a gyerekeim. Az egész város szeretett minket, sportolókat, mi is szerettük a várost. Több barátom van itt, mint Győrben. Most abban bízom, hamarosan mindkét fiamat láthatom a válogatottban, méghozzá egyszerre. Erre jó esélyt látok, hiszen Bálint későn érő típus. 

„Rostamikinek”, hiszen Dunaújvárosban a szurkolók csak így szólították, a kézilabda mellett a szőlészet, a borászat a kedvenc időtöltése. 
– Minden munkát elvégzek a szőlőben. Metszek, permezetek, szüretelek, a saját pincémben tárolom a saját boraimat. És ha arról van szó, a végterméket, vagyis a bort szívesen megkóstolom a barátaimmal. Vallom: meccset nem lehet csak cukros üdítővel megnyerni. 

 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában