„Minden emberre úgy kell tekintenünk, mintha a saját hozzátartozónk feküdne az ágyon”

Semmelweis Ignác magyar orvos, az „anyák megmentője” 1818-ban július 1-jén látta meg a napvilágot, erre emlékezvén 1992 óta ez a nap a magyar egészségügy ünnepe. Ez alkalomból egy pályája elején járó, s a hivatását csaknem négy évtizede végző orvossal beszélgettünk. Mindketten a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Belgyógyászati Klinikáján dolgoznak.

Miért választotta ezt a pályát?

Dr. Diószegi Ágnes: A középiskolás éveimben már határozottan az orvosi egyetemre készültem. A szüleim jogászok, ezért nem kézenfekvő választás volt e pálya, de engem mindig érdekelt, hogy mi okozhatja a betegségeket, hogyan lehet segíteni. Szerencsés vagyok, mert 16 évesen is azt gondoltam, hogy ezt a pályát szeretném, egyetemen sem voltak kétségeim és az elmúlt kilenc évben is úgy éreztem, jó helyen vagyok. Eredetileg a nőgyógyászat témájában végeztem a Tudományos DiákKöri (TDK) munkát, majd egy belgyógyászati vizsga után meghívtak TDK-ra ezutóbbiban is. Megszerettem és végül emellett döntöttem, mert hosszabb távon lehet beteget gondozni, a belgyógyászati alaptudás széleskörű, átfogó képet ad az emberi testben zajló folyamatokról. E területen mindig lehet új kihívásokat találni, fejlődni.

Dr. Kárpáti István: A szüleim falun nőttek fel sokgyermekes családban, puritán körülmények között. Becsületes, egymáson segítő, szeretetteljes emberek voltak. Épp ezért alapvetően én is humán beállítottságú vagyok, s bár a műszaki pályát választottam eredetileg, volt erőm változtatni. Az orvostanhallgató nővérem példája nyomán megéreztem, hogy ezen az úton fogom megtalálni azt, ami engem motivál, az embereken való önzetlen segítést és magát a szakmát, ami azóta óriási ívet vett. 1981-ben kerültem az akkori I-es számú Belgyógyászati Klinikára. Az akkori igazgató, Leövey András professzor az egyik reggelen jelezte, hogy a nephrológián, a dialízis területén belül emberhiány van és rám mutatott. Két hónap után megkérdeztem tőle, hogy ez meddig fog tartani. Azt mondta, az általános orvosi intelligenciához alapvetően szükségesek a veseműködéssel kapcsolatos ismeretek és egy darabig még maradjak. Ennek csaknem negyven éve.

Mit tart a legnagyobb sikerének, értéknek a mögötte álló években?

D. Á.: A betegektől jövő jó visszajelzést. A gyógyítás csapatmunka. Nem lehetne ezt az egészet véghez vinni az idősebb kollégák – akiktől mindig kérdezhetünk, ha megakadunk –, a nővérek, asszisztensek, gyógytornászok, dietetikusok nélkül. Csak együtt lehet sikert elérni, mindenki beleteszi, amit ő tud.

K. I.: A hétköznapi munka lelkesít igazán. Balla József professzor klinikaigazgató is nephrológus olyan szellemiséget hozott a régi csapatba, amiben felmutatta a nemzetközi magasságokig emelkedő tudományos munkát, kiváló klinikai feladatvégzést, innovatív gondolkodást, betegcentrikusságot. Az egyetem maga is egy nagy család, de azon belül a nephrológiai csapat szintén egy jól működő, egymás munkáját segítő csoport. Nem szégyellünk egymástól kérdezni és ez mindig a beteg előnyére válik. Ez a csapat biztosan érték. Fontos munkának tartom, hogy felkérésre megalapíthattam a Népegészségügyi Medicina Tanszéket és 14 évig vezethettem. Választás útján negyedik ciklusban, csaknem 20 éve látom el a Magyar Nephrologiai Társaság főtitkári feladatait. Szívügyem a Debreceni Nephrologiai Napok szervezése, mely a Debreceni Egyetem talán első és legnagyobb országos orvostovábbképző rendezvényévé nőtte ki magát, eddig 14 ezren vettek részt rajta. Erre minden alkalommal neves zenészeket hívunk meg, s tüntetjük ki őket a „Művészetével a lelkek gyógyítója” címmel. Vendégeskedett már itt többek között a Bikini frontembere, D. Nagy Lajos, Kóbor János, Somló Tamás és Balázs Fecó.

Idézzen fel egy emlékezetes gyógyulástörténetet vagy egy beteget, aki valamiért megragadt az emlékezetében? Akár azért, mert derűt hozott, akár azért, mert tanult tőle valamit az életről.

D. Á.: Tíz hónapig dolgoztam covid-osztályon, ahol megismertem egy idősebb hölgyet. Számos társbetegséggel küzdött és súlyos tüdőgyulladása volt. Komoly team-munka eredménye, hogy őt haza tudtuk engedni. Később a családja képet küldött, hogy lássuk, járóképes, és az unokáival van. Szívmelengető érzés volt. A sok nehézségen és fáradtságon túllendít egy ilyen fotó. A munkám során azt tanultam, hogy ne ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk, ki miért jutott oda, ahol van. Mi is csak egy szeletét látjuk az életüknek, ezért akármilyen nehéz, akármilyen fáradtak, terheltek vagyunk, nem veszíthetjük el az empatikus készségünket.

K. I.: Egy betegünk előrehaladott veseelégtelenségben szenvedett, ami miatt krónikus dialízisprogramba került. Egy kollégám magas színvonalú nephrológiai gondozása mellett áldott állapotba tudott kerülni, ami ritkaság krónikus vesebetegeknél. A gyermeke ma már a Debreceni Egyetem hallgatója. A betegünket pedig transzplantálták, szabad és boldog életet él. A háláját úgy fejezi ki, hogy a vesebetegek helyi egyesületével számos kulturális programot szervez, amely során az orvos és a beteg más keretek között találkozhat.

Úgy hiszem, az első haláleset nagyon megrendíti az orvosokat. Hogyan érintette és hogyan tudott másnap újra dolgozni?

D. Á.: Bár nem az első, ám a legemlékezetesebb haláleset, egy korombeli fiatal férfié, aki daganat miatt hunyt el az intenzív osztályon, ahol ügyeletben vagyok olykor. Megrendítő volt felfogni, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni és nem mindig azon múlik, hogy mit teszünk meg, hanem vannak felettünk álló dolgok. Bár az élet rendje az, hogy megszülettünk és meghalunk, mégis minden halálesetet nehéz elfogadni. A fiatalokét még nehezebb. Az időseknél azt tudjuk mondani, hogy hosszú, kerek élete volt, ennyit tudtunk segíteni. Nem vagyunk mindenhatóak. Ám amikor egy fiatalért küzdünk a legmodernebb eszközökkel és minden tudásunkkal, akkor nehéz feldolgozni, hogy ez jutott neki, mennie kell. Túl kell rajta jutni, hisz azért vagyunk orvosok, azért vagyunk ezen a pályán, mert tudjuk, hogy érdemes másnap bejönni dolgozni. Lehet, hogy egy embert elveszítettünk, de másik tízet megmentünk holnap.

K. I.: A mi időnkben sokkal hamarabb bedobtak a mély vízbe. A még nyomdafestékszagú diplomával beosztottak ügyeletbe. Ez furcsa érzés, de fejlődésre ösztönző. Egy alkalommal hajnalban elhunyt egy beteg és mennem kellett az ilyenkor kötelező vizsgálatra. Ezt lelkileg nagyon nehezen viseltem, pedig nem ismertem őt. A krónikus stresszhatás egyik legkiemelkedőbb pontja a haláleset. Ez mindig nagy megpróbáltatás, aminek az orvosok gyakorta ki vannak téve. Amikor az ember arra adja a fejét, hogy másoknak segít, meghoz egy másik döntést is saját élete kapcsán.

Mi a munkája legnagyobb terhe, nehézsége?

D. Á.: Az adminisztráció rengeteg időt elvesz, de nyilván tudom, hogy felelősségteljes feladatokat végzek, szükséges az írásos nyom mindenről.

K. I.: Ez a szakma hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Debrecenben működik az országos szervpótló centrum, ami világszínvonalú technológiát alkalmaz a dialízisben. Ezek bevezetése és működtetése komoly szakmai felkészültséget kíván minden dolgozó részéről. A szakmám nehézsége többek között ez. Illetve az, hogy a krónikus vesebetegek dialíziséről való gondoskodás esetében nincs ünnepnap. Régóta működik a készenléti ügyeletünk, amikor az orvos rendszeresen más klinikákon végzi ágy mellett a szervpótló kezeléseket, adott esetben hajnali hívásra.

Világéletemben vonzott a zene. Az említett rendezvények nyomán baráti viszony alakult ki a művészekkel és felfedeztük mennyi közös vonás van a szakmánkban. Sokat tanultam tőlük. D. Nagy Lajos egy interjúban azt nyilatkozta Frank Sinatra nyomán, hogy „kiegyezem vele, ha a színpadról visznek a temetőbe”. Kicsit az orvosok világa is ilyen. Nem azt nézzük, hogy mikor ér véget a pálya. Az egészségügyi dolgozó is lehet beteg, fáradt, lehet lelkileg terhelt, de ugyanolyan empátiával kell viseltetnünk minden betegünkkel, mintha semmi bajunk nem lenne. Minden emberre úgy kell tekintenünk, mintha a saját hozzátartozónk feküdne az ágyon. A mai technokrata világban kevés idő jut arra, hogy a betegek lelki világával is foglalkozzunk, mégis az egészségügyben csapódnak le nemcsak a szakmai kérdések, hanem az emberi, szociális, családi problémák is. Arra halad a világ, hogy mind a betegnek, mind az orvosnak pszichológiai segítségre is szüksége van.

Mit üzennek, tanácsolnak egymásnak?

D. Á.: Köszönjük, hogy azt a tudást és tapasztalatot, amit megszereztek átadják nekünk és bármikor fordulhatunk hozzájuk.

K. I.: Jó pályát választott. Sokkal jobbak a körülmények, mint néhány évtizede. A Debreceni Egyetem egy dinamikusan fejlődő nagy család. Ez egy beteg- és egészségügyi dolgozó-centrikus hely, ahol megvannak a fejlődési lehetőségek. Senki ne menjen el az országból, maradjon itthon, mert itt van ránk szükség!

Megyesi-Horváth Borbála