„Hogy csináltad te ezt, Kati?” – A tragédiák, nehézségek egész sora sem törte meg a hajdúdorogi asszonyt

Hogy nem kell Hollywoodig mennünk, ha hősöket keresünk, beszédes példa a hajdúdorogi, immár 91 éves Anda Mihályné története. A sugárzó tekintetű Kati néni a Haonnak a közelmúltban beszélt néha tragikus, máskor örömteli kihívásokról, valamint a szeretteiért sosem szűnő életerejéről. A település csöndes utcájában takaros ház fogadott bennünket, a veranda előtt a metszett rózsabokor, ahogy az ott élő Kati néni is, türelmesen várta a tavaszt. – Az 1920-as években a cigánybokri tanyasi iskolába még mezítláb is elindultak a testvéreim – kezdte történetét, a mint később kiderült, beszédes történetű otthonának rendezett kis konyhájában. Az étkezőasztalon kirakós játékot idézve hevernek a fekete-fehér és színes fényképek, egy küzdelmekkel teli, mégis diadallal célba ért női élet emlékeinek alkotóelemeiként. Kati néni 1932. június 27-én született, az első fotókon mind a négy, már elhunyt testvérét is megmutatja. Beszélgetésünk a veszteségek fonalán halad tovább, a férje, Mihály elvesztésén. A Hajdúdorog melletti tanyavilágban éltek, a családfő traktoros volt az akkor megalakult téeszben, tele álmokkal, melyek közt a legfontosabb egy családi ház megépítése volt.

A legkisebb ekkor kilenc hónapos, a legnagyobb tízéves volt. Kati néni így maradt magára a tanyájukon.

Nehéz, de nagy lépések

– Az első karácsonyról a „felem” nélkül nem jó beszélni – mondja. Először pászkát sem akart sütni. Korábban a férjével rendszerint felültek a motorra, és együtt vitték a pászkát szentelni Nyíregyházára vagy Dorogra.

– idézte fel az első ünnepet az özveggyé vált asszony.

Kötelezően be kellett iratkoznia a téeszbe, ott száznyolcvan napot teljesítenie, ellátnia és taníttatnia a gyermekeit, de ott volt a sok munka a tanyán, a jószágokkal is. Az asszony szülei két évre hozzáköltöztek segíteni, de megbetegedtek, Kati néni újra magára maradt, s ezek után az ő gondja volt minden. Mivel az államtól semmilyen támogatást nem kapott, sem özvegyi nyugdíjat, sem árvasági segélyt, pesztrát fogadott, aki vigyáz a gyerekekre, és két helyen dolgozott: hol a téeszben, hol a saját kis birtokukon. – Reggel, még az iskola előtt a gyerekek segítettek a jószágot rendbe tenni. Nagy tanya volt, istállóval, tyúkóllal, disznóóllal, de megoldottam, hogy ne kelljen elhagynunk – mutatja a következő fényképet.

Kati nénit az akkoriban villany és kövesút nélküli, mostoha körülmények között is mindig az erősítette, hogy szüntelenül osztott-szorzott és bízott a Jóistenben. – Amikor este elaludtak a gyerekek, akkor kezdtem el törni a fejem, hogy hogyan tovább. Az volt a szerencse, hogy a karácsonyra leszerződött jószágot és háztáji dohányt rendre el is vitték – emlékszik vissza az első önállóan vezényelt időszakra. Napszámost fogadott, emellett a gyerekek, elsősorban a négy fiú is „belenőtt” a munkába.

Kifogyhatatlan erővel

Amikor a gyerekek elmentek az iskolába, rendbe tette a libát, amíg a liba „hallgatott”, megfőzte az ebédet, majd délutánonként közösen etették meg az állatokat. 

– emlékezett vissza. Évente száznyolcvanszor kellett otthagynia a tanyát a kötelező téesz-napok miatt, hogy megkapja a családi pótlékot, a nagyobbik kislánya ezért már tizenegy évesen besegített a kenyérsütésben és a mosásban. A fiúk nagyja a tehenet, az apraja a disznót, a lányok pedig a libát és az apró jószágot rendezték – árulja el a szükségszerű, de annál hatékonyabb munkabeosztást. Bőség nem volt, és – ahogy Kati néni fogalmaz, – a másik felével könnyebb lett volna –, végül mégis mind a hat gyermek szakmát tanult, megházasodott. Lakodalmak is voltak, nem is akárhol: az édesanya az immár elkészült saját ház udvarán szervezte meg őket.

Jó természet, jó gondolkodás

A legfontosabb elvek, amik mentén egyedül gyarapodva vitte végig az elmúlt fél évszázadot, a jó természet és a jó gondolkodás. Mindig azt nézte, ő mit akar elérni, magának tervezett és nem a más dolgával foglalkozott. 

– magyarázta. Még az állatorvos is megfordult utána, de csak a jószágaiban gyönyörködhetett, az özvegyben nem. – Lett volna két vénlegény, akik még maguktól is sajnálták az ennivalót. Én viszont a saját gyermekeimet sajnáltam, nem tudtam volna végignézni, hogy valaki parancsolgat, vagy nem ad eleget enni nekik. Sokan még azt is tanácsolták, hogy legalább három gyereket adjak be állami gondozásba, de én csak azt hajtottam magamban, hogy legyen készen a ház, amit a férjemmel megterveztünk – osztotta meg.

Hatvanan a családfa lombján

Előkerül egy színes fénykép is: a nyolcvanadik születésnapjára készült felvételen egymás mellett sorakoznak az immár felnőtt családtagok, mind a heten. Mint megtudjuk, nem merül ki ennyiben az Anda-család, sőt, egy fényképre talán fel sem férne a tizenkilenc unoka, a huszonnégy dédunoka, a vejekkel és menyekkel együtt tehát a csaknem hatvantagú família. 

Kati néni ma is a férjével közösen megálmodott, de egyedül megvalósított otthonában él, gyakran térnek be hozzá a családtagok, háza népe pedig nemcsak jó tanácsaival, hanem anyai, nagyanyai és dédanyai szeretetével ma is bőségesen gyarapodik. 

SZD