Mi vagyunk a rockerek – 7. rész: Hozd el a buliba a gyereket, nem látott még eleget

Táncos rendezvényt, amelyen a zenét élőben nyomuló bandák szolgáltatták, amelyek tagjai viszonylag szűk körben sztárok lehettek úgy is, hogy nap közben a gyárakban dolgoztak, vagy – ha életvitelszerűen gyakorolták a bohémságot – tinglitangli munkahelyeken múlatták a hétköznapok unalmas perceit. Míg el nem jött a következő szombat este...

Ha az ember az egykor volt, nagy népszerűségnek örvendő bulikra gondol, kultúrházak vagy azok szabadtéri placcai jutnak az eszébe. Olyan események, amelyek lassú átmenetet jelentettek a korai hatvanas évek szórakoztató kultúrájából a korai hetvenes évek szórakoztató kultúrájába, mígnem kettéágaztak: egyik fele a rock, a másik a diszkó felé tolódott, hosszú időre kibékíthetetlen ellentétet szítva a két tábor között.

A „klasszikus” buli arról szólt, hogy a zenekar játszik, a közönség pedig táncol. Legalábbis eleinte. Ezek az események ekkor még elsősorban állandó szórakozóhelyekhez kötődtek, presszókhoz, eszpresszókhoz, a gyárak munkásotthonaihoz, a nagyobb településeken klubokhoz, kampuszokhoz, és a közönség is nagyrészt állandó volt. Gyerekkorom jellegzetes képe, amint szombatonként fehér ingkabátos – a kor egyik ikonikus ruhadarabja volt az ingkabát, egyfajta átmenet az ing és a vékony dzseki között – férfiak és kiskosztümös, már a térdet is láttató szoknyás nők villanykörték fényénél táncolnak a selypi cukorgyári kultúrház udvarán. A zenekar többnyire egy dobosból és egy billentyűsből állt – általában ez utóbbi énekelt is –, de jelesebb alkalmakkor, például az Anna-búcsúk utáni bálok során, voltak gitárosok is.

A kultúrházakba már nem csak a törzsközönség járt, az ezekbe meghirdetett bulik igazi tömegszórakoztató rendezvények voltak. A fiatalok kihasználták a lehetőséget, hamarosan távolabbra is elutaztak, ha híre kelt, hogy a környék településeinek valamelyikében bulit tartanak. Nyilván a csajozás volt a legfőbb szempont, de azért akadtak, akik a zenére is odafigyeltek. Némelyik együttes nevet szerzett magának, ezeket a rajongóik – vagy inkább a tagok barátai, ismerősei – is követték faluról falura, ám ez még mindig nem az az időszak volt, amikor a mai értelemben vett koncertekről beszélhetünk.

Az említett buliknak volt néhány további ismérvük is. Az egyik, hogy alig akadt olyan, amelyikben nem tört ki verekedés. A balhék egyik oka – sokszor ürügye – természetesen a csajokon való összeveszés volt, de több olyan helyi vagányt is ismertünk, akik eleve a bunyó miatt jártak kultúrházról kultúrházra. A legfélelmetesebbek azok voltak, akik borotvát is vittek magukkal a zoknijukba rejtve, sőt, elő is vették a pengét, ha úgy adódott. Az emlékezet őriz néhány olyan esetet is, amikor a rendezvényt idő előtt be kellett fejezni, mert oly sokan ütötték egymást, hogy komolyabb baj is történhetett volna. Ilyenkor a szórakozóhely vezetője a zenekar mikrofonjához lépett, és fontoskodva közölte, hogy ennyi volt, mindenki menjen haza.

A bulikhoz tartozott a hazautazás megoldatlanságának a problémája is. Azokon a településeken, amelyeken a vasút is átvezetett, kisebb volt a kockázat, mert az állomáson el lehetett tölteni a hajnali szerelvény érkezéséig hátralévő időt, főleg, ha előtte összejött a randi is, és hazakísértük a csajt. Persze, itt is előfordultak bunyók, ezért a rutinos konfliktuskerülők kivártak, s csak a vonat érkezésekor közelítették meg az állomást. Télen viszont ez sem volt jó módszer; körül kellett ülni a kályhát, vagy ha jutott hely, elnyúlni a padokon.

Ahol nem volt vonat, onnan gyalog kellett hazajutni, akár tíz kilométert is megtéve az éjszakában. Az egyik alkalommal hárman tekertünk egyetlen bringán Apcra, amikor a dombok alatti földúton derékszögben meghajlott az első kerék. Herédről pedig az egyik alkalommal a szovjet laktanya mögötti szántóföldön vágtunk át toronyiránt, s nagyon megijedtünk, amikor hirtelen reflektorral kezdtek pásztázni bennünket. Én magam néhányszor bandukoltam Rózsaszentmártonból – kb. hét kilométer – hazáig, de Horttól Hatvanig is gyalog.

A bulizást nagyon fiatalon, talán hatodik osztályos koromban kezdtem. Ennek előidézője lehetett, hogy közel volt hozzánk a kultúrház, de az is, hogy az idősebb testvéreim beszélgetéseit kifigyelve irigykedtem az élményeikre. Gondolom, öreganyám is hallott erről-arról, mert ha a nővérem „bálba” készült – nagyanyám legalábbis így mondta –, akkor ő is elkísérte. A táncterem oldalánál helyezték el a moziszékeket, s általános látvány volt, hogy ezekben sorra vén- és kevésbé vén asszonyok ültek, árgus szemmel figyelve, nehogy valamelyik legény túllépjen a jóízlés határain. Ha szükség volt rá, az anyukák és a nagyik nem sokat teketóriáztak, felpattantak és közbeavatkoztak.

Sok előnye volt annak, hogy fiatalon csöppentem az „éjszakai életbe”. Először is, lehetett menőzni vele a suliban, elmesélni kitalált kalandjaimat a csajokkal – hetedikes koromig még a pusziig se jutottam el senkivel –, barátkozni idősebb srácokkal, akik aztán nem egyszer meg is védtek, ha a nagy, pimasz pofám nem tudtam tartani; hamarosan cigarettázhattam is kontroll nélkül, végül, de nem utolsósorban pedig, ott volt a zene. Mindezek nélkül alighanem a mostani fejezetem, de talán az egész iromány sem születhetett volna meg.

Ezekben a bulikban az életkoromból adódóan amúgy nem túl sikeres csajozással összefüggésben csupán egyetlen dolog maradt ki: a táncolás. Ehhez se kedvem, se érzékem, se indíttatásom nem volt soha – most sincs –, még azon az áron sem, hogy talán megkönnyítette volna az ismerkedést. Szerencsére ennek a hiánya nem sokáig tartott, hamarosan rájöttem, hogy másképpen is lehet hódítani, az viszont megdöbbentett, amikor először hallottam arról, hogy a bulik kora lassan lejár, és már vannak helyek, ahol gépzenére nyomul az ifjúság. Amikor az egyik srác azzal hencegett, hogy a szalagavatójukon ő volt a „díszzsoké” – félreértettem az addig sose hallott disc jockey kifejezést –, ugyanúgy hülyeségnek tartottam, mint harminc év múltán azt, hogy hamarosan a telefonokon nézhetünk filmeket. Emlékeztem ugyanis, amint a nem is oly távoli múltban Rimár Sanyi bácsi, a mozink vezetője biciklivel ment a vasútállomásra, hogy behozza a lemezdobozokban feladott tekercseket, és volt, hogy kétszer is kellett fordulnia.

A bulimentes időszak szerencsére nem tartott sokáig. Korábban említettem, hogy ebben az időszakban felfedeztem a koncertek varázsát, el is jutottam néhányra, majd pedig tudatosan kutattam, hová lehetne menni, ha szeretném jól érezni magam. Sajnos helyben nem volt túl sok lehetőség, az szóba sem jöhetett, hogy az immár lépten-nyomon megnyíló diszkók valamelyikében keressem a szombat esti lázat. Egyetlen olyan alkalomra emlékszem – persze, lehetett kettő vagy akár három is –, amikor megtapasztaltam, kortársaim miként szórakoznak a magnózenére: amikor törzshelyem, a Ruby bezárt, hasonszőrű barátaimmal ittunk volna még, ezért átslisszoltunk a szomszédos kultúrházba, ahol sört is árultak. A fényektől nem sokat láttunk, de a tuc-tucból több volt, mint elég. Azt ugyan kénytelenek voltunk elismerni, hogy a diszkóba járó csajok kívánatosabban öltöztek, mint a magunkfajták társaságához tartozók, de azzal vigasztalódtunk, hogy a pia felszámolja a különbözőségeket. Úgy is lett.

Hozd el a buliba a gyereket, nem látott még eleget – írtam a bevezetőben félreérthető módon, hiszen a P. Mobil nem az e fejezetben taglaltakra gondolt. Hanem, hogy mire, az a következők során kiderül talán. A továbbiakhoz elöljáróban most csak annyit: a hiedelmekkel és a szociológusok belemagyarázásaival szemben sokunkat nem a körülmények neveltek utcakölyökké, s a későbbiekben „csövesekké” sem, hanem mi magunk akartunk ezekké válni. Én például egész biztosan.