A győriek új edzője karrierje legnagyobb presztízsű feladata előtt áll
nemzetisport.hu
Hazánk egyik legeredményesebb ultramaratoni futója közmunkásként dolgozik Fancsalon, és vezetékes víz nélkül él borsodi kis szülőházában. Az 58 éves Bogár János mégsem panaszkodik: az ember annyiból él, amennyi pénze van, futni pedig bárhol lehet.
Kép: Bogár János ultrafutó Fancsal 2022.10.17 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361
A Spartathlon olyan az ultrafutók számára, mint a teniszezőknek Wimbledon vagy az operaénekeseknek a milánói Scala. Minden évben szeptember utolsó péntekén, hajnalban a világ legkiválóbb ultrafutói toporognak az Akropolisz lábánál, hogy elinduljanak Pheidippidész legendájának nyomában. Az ókori futár i. e. 490-ben Miltiadész athéni vezér megbízásából Athénból indulva Spártáig szaladt, hogy segítséget kérjen a perzsák elleni harchoz. Bizonyos források szerint a futár holtan esett össze a hír átadását követően, nem csoda hát, ha az évszázadok során sokan kétségbe vonták, hogy lehetséges egyfolytában 246 kilométert futni.
John Foden 1982-ben négy társával elindult, hogy bebizonyítsa: Pheidippidész valóban képes lehetett rá. Egy évvel a brit férfi célba érkezése után rendezték meg az első Spartathlont Görögországban, és azóta minden évben elrajtol az ultrafutók olimpiája, a világ egyik legkeményebb futása. Nem túlzás a jelző: átlagosan az indulóknak csupán a 40 százaléka tudja megérinteni a célt, Leonidász király Spárta főterén álló szobrát.
A spártai elöljárók minden célba érkezőt olajfa koszorúval és éremmel jutalmaznak; a verseny tisztaságát védendő nem osztanak pénzdíjakat. A Spartathlon majdnem 40 éves története során számos magyar sikert hozott. Elsőként Bogár Jánosét 1991-ben: az akkor 27 éves fiatalember úgy gyűrte le a gyilkos távot, hogy másfél órával előzte meg a második helyezettet!
A medál közepén a futóalak állítólag arany, mutatja győzelmi ereklyéjét házigazdánk fancsali otthonában. Bogár János egy takaros régi parasztházban él, ahol az első szoba az emlékek tárhelye. A polcokon 488 kupa sorakozik, és ennél jóval több érem. A falakon újságcikkek, fotók, relikviák, valamint tapétaként illeszkednek a versenylisták. Mindent pontosan dokumentál, évről évre, 1982 óta, amikor először indult futóversenyen: a helyet, az időpontot, a helyezést, a távot és az időeredményt.
Több mint 1500 verseny adatai közt szemezgetünk. Ebből úgy 120 ultrafutás (ultramaratoni távnak minősül a maratoni táv, vagyis 42,195 kilométer fölötti futás), amelyeken összesen mintegy 16 ezer kilométert tett a cipőibe. Régi időkről mesél, letűnt nevekkel: IBUSZ meg Xerox Maraton, Fut a tej…
Nem is igazán emlékszik, hogyan kezdődött a futószenvedélye, mikor érezte először: ez neki örömet szerez, neki tűzön-vízen át kell futnia. Az biztos, hogy 9-10 évesen már futva járt át a szomszéd település, Baktakék általános iskolájába. A katonaságnál fedezték fel tehetségét: mindenkit megvert a tesztfutáson. Attól kezdve aztán teljesen „rákattant” a futásra, a pihenőidőket is sokszor inkább edzésre fordította. Tizenkilenc évesen Békéscsabára került, ott alapított családot, Tóth Sándor edző irányítása mellett pedig – életében először – kemény edzésterv szerint, tudatosan készült a versenyekre.
Mindenféle távon elindult, és egyre jobb eredményeket ért el. Bogár János futókarrierjében mérföldkövet jelentett a Budapesttől Moszkváig elfutó, télen pedig a jeges Dunát rendre átúszó Schirilla György egyik könyve, ez vezette az ultrafutáson túl a vegetarianizmushoz is.
– Az addigi 10–20 kilométeres edzésadagokat rögtön 40–60-ra növeltem, és egyik napról a másikra elhagytam a húst. A maratonok után jött az első hosszú versenyem, 100 kilométer a Hungaroringen ’88-ban, ahol ezüstérmes lettem.
Ez jelentette a kvalifikációt a Spartathlonra, ahol 1989-ben első nekifutásra a 13. helyen végzett, 30 óra 43 perces idővel. Egy évvel később csaknem hat órát javítva az idején már harmadikként ért célba, hogy aztán 1991-ben első magyar futóként megszerezze a győzelmet 24:15:31-gyel. A száz indulóból 25-en tudták legyűrni a 246 kilométert.
– Nem voltak ott a legjobbak – magyarázza szerényen a győzelmét. – Például hiányzott Jánisz Kúrosz, ő tartja a pályacsúcsot 1984-es futásával, az időeredménye 20 óra 25 perc. A görög származású ausztrál futólegenda „űridejét” a mai napig csak egyetlen ember tudta megközelíteni: ő maga. Kúrosz négy Spartathlonon indult, mind a négyet megnyerte, és a verseny történetének négy leggyorsabb idejét futotta.
Háztartási keksz, szódabikarbóna, Polivitaplex (patikákban kapható vitamintabletta), kóla és méz – napjainkban, az izotóniás csodaitalok és táplálékkiegészítők korában nehéz elképzelni, hogy Bogár János ezeket fogyasztva tudott Spartathlont nyerni.
– A nyolcvanas években amink volt, abból gazdálkodtunk. Ha sikerült, Ausztriából hozattunk Isostart és Adidas Torsion cipőt, ezeket itthon nem lehetett kapni. Ezt is onnan rendeltem meg, az ottani futóismerőseim küldték postán – mutatja a 31 évvel ezelőtti Spartathlon-győztes csukáját. Még a verseny előtt kivágott egy darabot a cipő felső orr-részéből, hogy az anyag ne nyomja majd a keletkező vízhólyagokat. Ma is előfordul, hogy ebben megy ki edzeni. Nem nosztalgiából, hanem a szűkös anyagi helyzete miatt.
A fal melletti kondigép alatt egymás hegyén-hátán sorjáznak a használt futócipők. Bogár János mindegyiket megtartja, próbálja hasznosítani azt is, amelyiknek levált a talpa vagy lyukas. Így, a hatvan felé közeledve még mindig hetente 200 kilométereket fut, ami azt jelenti, hogy két-három havonta tönkremegy egy pár cipő. Egy jónak (nem csúcsmodellnek!) számító lábbeli 60 és 100 ezer forintba kerül – de hogy nem csak ezen múlik, arra Beda Szabolcs az élő példa, aki néhány ezer forintos tucatsportcipőben fut országos csúcsokat.
Bogár János mindig dolgozott a futás mellett: hol asztalosként, hol hegesztőként, aztán Békéscsabán a baromfifeldolgozónál. Nemegyszer két-három műszakban, ingázóként, de olyankor is futott, például éjféltől reggel hatig, csak utána feküdt le aludni.
Időközben elvált, jó ideje újra a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szülőfalujában él. Hiába választották tavaly díszpolgárrá a 300 lelkes Fancsalon, neki sincs több lehetősége, mint errefelé bárki másnak. Hiába a csillogó sportkarrier, a közmunkáért kapott fizetéséből él, emellett akadnak támogatói, akik időnként futófelszereléssel, tejtermékekkel és vitaminokkal segítik.
Idilli a kert a dús növényzettel és egy kis dombbal. Kiderül, ez utóbbi egy borospincét rejt: amikor beomlott, 20-30 éves győzelmi óriáspezsgőket is maga alá temetett a föld. Például tizennégyszer indult, ebből hétszer nyerte meg (hatszor zsinórban, 1995–2000 közt) a madridi 100 kilométeres ultrát, ahogy akkoriban svájci hegyi versenyeken is sűrűn diadalmaskodott.
– Régen a sikerek jól jövedelmeztek, így tudtam a világ szinte minden táján versenyezni. Az eredményeim világszínvonalon olyan jónak számítottak, hogy sokszor a nevezésidíj-mentesség mellett repülőjegy és szállás is járt. Így jutottam el például Tasmániába: körbefutottuk a szigetet, napi 100 kilométert szaladtunk a tengerpart mentén egy héten keresztül. Teljesítettem a 100 kilométert a Góbi-sivatagban is, ahol a –3 és +20 fok közötti hőmérséklet-ingadozás megtizedelte a futótársakat.
A megnyert Spartathlonra is repülővel utazhatott 1991-ben az előző évben elért harmadik helye okán, mégis sokkal emlékezetesebb maradt az a „bronzév”, amikor élete első autójával, egy kis Polskival indultak útnak Athén felé, és szinte végig a leállósávon araszoltak 38 órán keresztül. Húszezer forintért vette a kis kocsit, és ugyanennyibe került maga az utazás. Visszanézve, fapadosnak tűnik az egész, de élvezték minden pillanatát.
Apropó, autó! A garázsban egy 24 éves kis Mercedes áll, 800 ezer kilométert futott a gazdájával. A kocsit János a Bécs–Budapest maratonon az első győzelméért kapta 1998-ban. A 320 kilométeres távon azután még ötször nyert – öt új autót. Ezeket mind eladta, és abból a pénzből egy ideig gondtalanul indulhatott futóversenyeken. Tudja, hogy a házra ráférne a felújítás, a vezetékes vizet sem tudta beköttetni, mégis minden pénzét megszállottan versenyekre költi: a nevezésekre, az utazásra, a szállásra…
Végtelen szeretettel beszél a fiatalabb futónemzedékről és a sikereikről. Sokáig nem bírták túlszárnyalni a teljesítményét, például negyedszázadon át Bogár tartotta a 24 órás futás országos csúcsát: 1994-ben egy nap alatt 263,7 kilométert futott a szegedi versenyen. A legtöbbször talán Bódis Tamás kerül szóba, aki 2019-ben, 31 éves korában taszította le trónjáról: 28 esztendő után, 2019 őszén második magyar férfiként nyerte meg a Spartathlont 23:29:32-vel.
Bogár János a Spartathlon-győzelme után harminc évig nem tért vissza Athénba, de tavaly ősszel újra ott toporgott 23 magyar futó mellett a rajtnál. Tamás Rita újságíró, futó sikeres gyűjtést szervezett a jubileum alkalmából, ugyanis Jánoson kívül sosem indult még újra futó ilyen hosszú kihagyás után. Az eredménye: 31 óra 22 perc alatt ért célba.
– Most biztonsági futásra törekedtem, így ez a teljesítmény nem vett ki belőlem mindent. Néhány nappal később már az UltraBalatonon rajtoltam el, és 29 óra 35 perc alatt sikeresen teljesítettem is a 216 kilométeres távot – fokozza hüledezésemet az egyébként kétszeres UltraBalaton-győztes.
És még mindig tud kontrázni! A tavalyi rendkívüli évnek számít még azért is, mert kipipálhatta az Athén–Spárta oda-vissza futás 490 kilométerét is. Ezen a dupla Spartathlonon 15.-ként ért célba, 101 óra 55 perc után.
– Arra emlékszem, hogy csak vitt-vitt az agyam, pedig a testem már ellenkezett. A Phidippides Authentic Run középső harmada az igazán gyilkos, hiszen a sokszor elátkozott Parthenio-hegyet ezúttal mindkét irányból meg kell mászni, a teljes szintemelkedés 6479 méter.
A verseny során a párja, Varga Ildikó kísérte egy bérelt autóval, a 102 órán keresztül épphogy aludt valamit. Hol máshol ismerkedhettek volna meg, ha nem egy futóversenyen, tíz évvel ezelőtt?! Azóta egymás támaszai ők érzelmileg és a futásban is.
– Függő vagyok, nem tudom abbahagyni a futást. Nem a győzelemért vagy hírnévért csinálom, hanem a mozgás öröméért. Mindig öröm új arcokat látni és a régiekkel találkozni, együtt futni, szenvedni, szorítani a másikért.
Nemcsak ultrákon találkozhatunk Jánossal, hanem bármilyen távon és az ország bármelyik pontján, sőt a határon túl is feltűnhet. Egy évben nyolcvannál is több versenyt teljesít. Lényegtelen, hogy nyer-e.
Futóbarátai (nagyon sokan vannak!) idén nyáron is megmozdultak érte, megint összeadták a Spartathlon költségeit. A nehézségeiről is mosolyogva mesélő, derűs férfi most először komorul el:
– Sajnos csak 200 kilométerig jutottam el egy fránya térdprobléma miatt. Ha ezer évig élnék, akkor sem tudnám meghálálni azt a támogatást, biztatást, amiben eddig részem volt. Egyszerűn nem tudom elképzelni azt az időt, amikor már nem futok. De miért is kéne abbahagynom, ha nem érzem magam fáradtnak, és szerencsére a komoly sérülések is elkerültek eddig?! A tatabányai 83 éves Bozó Pali bácsi az ország legidősebb ultrafutója, a jobb lábában térdprotézissel, a balban egy boka- és egy combnyaktörés nyomaival még ma is gyűjti a 100 kilométer fölötti távokat.
Bogár Jánost 2016-ban beiktatták a Magyar Ultrafutás Dicsőségcsarnokába, ez a legrangosabb szakmai elismerés idehaza. Elmondása szerint egész életében az motiválta, amikor nem ment. Meg az, amikor ment.
Epilógus. Elkészült a portré, mikor jött a hír: november 24-én a 7. Phidippides Authentic Runon a 43 futó között négy magyar is nekivágott a 490 kilométeres távnak, az egyikük az 58 esztendős Bogár János. Honfitársaink közül ketten feladták a versenyt, Toldi Péter másodikként ért célba, János pedig 13. befutóként 100 óra 38 perc 51 másodperces idővel.
nemzetisport.hu
metropol.hu
life.hu
magyarnemzet.hu
boon.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu