Érdekek mentén

A tanácsköztársaság és a II. világháború után sem végeztek ki annyi embert bírósági úton, mint az 1956-ot követő megtorlás során. A forradalom után hét évvel Kádárék általános amnesztiát hirdettek, ám közel sem szabadulhatott ki minden '56-os fogoly.

Ország-világMarle Tamás2023. 05. 03. szerda2023. 05. 03.
Érdekek mentén

„Ez olyan dolog, persze, mindenki tudja, egyszer lesz kegyelem… de nem mindegy, hogy mikor és hogyan” – mondta Kádár János, amikor a pártban felvetették az amnesztia lehetőségét az 1956-os szabadságharc után. A megtorlás ugyanis rendkívül túlzó volt, hazai és nemzetközi visszhangja miatt egyértelműnek látszott, hogy előbb-utóbb kegyelmet kell hirdetni.

A kommunista pártvezetést azonban nem a megbocsátás vagy az emberiesség vezette, minden egyes lépését politikai megfontolás, haszonszerzés vezérelte. „Amnesztia akkor lesz, ha az megfelel a népköztársaság érdekeinek” – mondta szintén Kádár.

Korábbi alkalmak

A hatvan évvel ezelőtti 1963-as „nagy” amnesztia előtt néhány alkalommal már hirdettek kegyelmet. Először még 1956 decemberében: az emigránsok esetében tekintett el a hatalom a tiltott határátlépés miatt indítandó eljárásoktól, amennyiben az illető 1957. március 31-ig visszatér Magyarországra.

A legtöbb politikai elítélt 1959-ben szabadult. A sikeresen lezajlott választások, valamint Nagy Imre és társainak végigvitt kirakatpere után részesülhetett 4428 fő amnesztiában. Elsősorban azokat engedték ki, akik csak néhány éves büntetésben részesültek, illetve a fiatalkorúakat, az állapotos és a tíz évnél fiatalabb gyereket nevelő anyákat, az 50 év feletti nőket és a 60-on túli férfiakat. A kegyelem azonban nem terjedt ki azokra, akiket háborús, népellenes bűntettért, szervezkedésért vagy hűtlenségért ítéltek el, illetve azokra sem, akik köztörvényes bűncselekményeket is elkövettek, így számos szabadságharcosra sem. Továbbá azokra sem, akik korábban már büntetve voltak, vagy 1956 előtt már kegyelmet kaptak.

Közben egyéni kérelem alapján is többek kiszabadulhattak. Köztük Tildy Zoltán, Déry Tibor, Donáth Ferenc vagy Kosáry Domokos.

Bibó a '63-as amnesztiával szabadult. Fotó: Wikipedia

Az 1960. évi amnesztia eredményeképpen 558 fő jöhetett ki a börtönökből, 818-an a tököli internálótáborból. Kiengedték azokat a személyeket, akik hat évet meg nem haladó büntetést kaptak, valamint elengedték a javító-nevelő munkára ítéltek büntetését is. Szabadulhattak az egy év alatti büntetésre ítélt, tíz évnél fiatalabb gyereket nevelő anyák, és a háborús, népellenes bűncselekményért elítéltek, ha büntetésükből már tíz évet kitöltöttek. A rendelet megszüntette továbbá a közbiztonsági őrizetet, vagyis az internálást is. Továbbra sem kaptak viszont kegyelmet az 1956-osok, ha köztörvényes bűncselekményt is elkövettek, illetve, ha 1956 előtt már kegyelemben részesültek.

Szabadság feltételekkel

Végül 1963-ban következett az általánosnak ígért amnesztia. Hazánk 1955 óta volt az ENSZ tagja, de a forradalom után folyamatosan napirenden volt a „magyar kérdés”, ami igencsak rombolta Kádárék hitelét a nagyvilágban, a szervezet nem ismerte el a „forradalmi munkás-paraszt” kormányt. Az elismerés fejében az ENSZ egyik követelése éppen az általános amnesztia kihirdetése volt, ám mielőtt ezt megtették volna Kádárék, a „magyar ügy” lekerült a szervezet napirendjéről…

A külpolitikai nyomás tehát megszűnt, de a hazai békesség érdekében is úgy látta az MSZMP jónak, ha közkegyelmet hirdet. A Hazafias Népfront újabb sikeres választásokat tudhatott maga mögött, ezért fogalmazott úgy Kádár, hogy a rendszer erejének köszönhető az amnesztia kihirdetése.

Kádárt nem a megbocsátás vezette. Fotó: Wikipedia

Közkegyelemben részesültek, akik 1956 előtt és után államellenes vagy háborús bűntettet követtek el, és büntetésük kétharmadát már letöltötték, akik visszaéltek hatalmukkal vagy akik engedély nélkül emigráltak. A büntetés időtartamára való tekintet nélkül engedték el a fiatalkorúakat, a terhes és a tíz év alatti gyereket nevelő anyákat, az 50 év feletti nőket és a 60-on túli férfiakat, valamint a gyógyíthatatlan betegeket. Valamivel több mint 4000 ember jutott ki ekkor a falak közül.

Többek között ekkor szabadulhatott Bibó István, Rácz Sándor és Obersovszky Gyula is. Azonban a ’63-as amnesztia szabadon bocsátott elítéltjei sem érezhették magukat igazából szabadnak, hiszen állandó megfigyelés alatt álltak, a gépkocsivezetőktől bevonták a jogosítványukat, és bármilyen végzettséggel rendelkeztek is, csak a legnehezebb fizikai munkákat vállalhatták el, de azt sem ott, ahol szerették volna. Akkor pedig, ha a frissen szabadult csupán a legcsekélyebb mértékben is beszélni próbált azokról a körülményekről, amelyek a letartóztatásával és a fogva tartásával összefüggtek, rögtön rács mögött találta magát ismét.

Színjáték a nagyvilágnak

„Szent kötelességünk, hogy mi nem engedjük a népköztársaságot bántani, ezért mi tűzzel-vassal harcolunk, és ha kell, büntetünk. De ezalatt az egész időszak alatt egyetlen olyan ember sem volt, akit olyasmiért csuktak volna be, amit nem csinált. Kemények voltunk, amikor ez szükséges volt, de végül eljutottunk oda, hogy amnesztiát hirdethettünk. Az, hogy közkegyelmet gyakorolhattunk, a rendszer erejéből következik. Ténylegesen ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt senki sincs börtönben” – mondta Kádár 1963-ban, amikor nemzetközi elismerése jeléül U-Thant ENSZ-főtitkár hazánkba látogatott. Csakhogy ez nem volt így igaz, de a nagyvilágot ez már végképp nem érdekelte.

Wittner Máriát '70-ben engedték ki. Fotó: Kállai Márton

Ekkor sem kaptak kegyelmet, akiket hazaárulás, hűtlenség, kémkedés, gyilkosság, rablás, gyújtogatás, robbantás miatt ítéltek el, illetve a visszaesők sem. Továbbá azok, akiket a forradalomban való részvételük okán köztörvényes bűncselekmények miatt is elítéltek, illetve akiket 1956 előtt is elítéltek már, mert visszaesőnek számítottak. Wittner Mária, Pákh Tibor és további 280 ’56-os maradt a rács mögött, sokan közülük csak a '70-es évek közepén szabadulhattak.

A kommunisták, mint annyi más esetben, ezúttal is kitartottak saját céljaik mellett. Sohasem akartak közeledni senkihez se, csupán úgy vélték nemegyszer, hogy a cél szentesíti az eszközt.

Ezek is érdekelhetnek