A kőszegi óceánjárótól a napsütötte sávig - Novemberi képek

Vagy nem is visszatükrözte: inkább olyan volt a pénteki, Katalin-napi égbolt Szombathely fölött, mint valami kifényesített, csodálatosan kék ablak – amely mögött egészen biztos, hogy van még valami. Valaki. Ha nincs, ha nem hisszük, hogy van (nevezzük bárhogyan), semmi értelme a földi létnek – állítja Dosztojevszkij, aki szerint egyetlen kisgyerek fájdalmakönnye is elgörbíti a világ gyémánttengelyét.

 És akkor ott vannak lenn a bársonykék ibolyák – és ott van fönn az a novemberi ikonkék égbolt. Amely a maga nemében voltaképpen hiba, szokatlanság, kizökkenés. Radnóti Naptárában a November ilyen: „Megjött a fagy, siklik a ház falán, / a holtak foga koccan. Hallani. / S zizegnek fönn a száraz, barna fán / vadmirtuszok kis ősz bozontjai.” Radnóti derűs verseiben is ott lappang a borzalom. Mintha előre tudta volna, amit csak utólag lehet tudni – megérteni meg talán akkor sem. 

József Attila száz éve, 1922 novemberében írta meg Tél című versét: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek. / (…) Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hisz zúzmarás a város, a berek… / Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni / És rakni, adjon sok-sok meleget. / Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy fölengednének az emberek!” A hó – hideg és ellenséges. A hó – puha, tiszta, ártatlan takaró. Ottlikot idézni olyan, mint várni a karácsonyt, elvégezni az ünnepek rítusait. „Délelőtt indult meg a havazás, egészen váratlanul, szélcsendben” – az Iskola a határon világában a hó a megváltás. 

Amikor megérkezik, véget ér a sár korszaka, olyan, mintha mágikus óceánjárón ringatóznának a katonai alreál diákjai. Az Iskola… elbeszélőjének tapasztalata szerint ez a hó – Kőszegen és környékén – tavaszig nem olvad el. Most is Kőszegre érkezett meg mifelénk az első hó. De más idők: csak megmutatta magát, aztán eltűnt megint. Marad a várakozás. Az útkeresés. Sárra hó – hóra sár. Csigalépcsők és kék égbolt.