Persze tudom, a cím témáját nem is olyan rég már rengetegen ismertették a Johnny Depp – Amber Heard ügyön keresztül, sőt, nálam a témában sokkal kompetensebbek fejtették ki a véleményüket ezzel kapcsolatban.

Most azonban egy hazai művész, Horgas Eszter tárta mindenki elé a történetét, ahol brutális, bántalmazó kapcsolatokról (nem is egyről) vallott a nyilvánosság előtt. A fuvolaművész azt is beismerte, hogy éveken át benne élt ezekben a viszonyokban, ahonnan kilépve most már újult erővel, bántalmazójától megszabadulva éli az életét. A kommentekben azonban kétféle narratíva uralkodott. Az egyik, hogy miért tűrte annyi ideig, miért nem ment el korábban, ő a hülye, a másik pedig, hogy az érintettnek tulajdonképpen semmiféle felelőssége nincs az életében, ő csak egy áldozat, aki nem tehetett semmit a ráosztott szerep ellen.

Magánélet, érzelmi játszmák, ezer szálon futó történések és akár (meglepően sokszor) másodlagos előnyök. Ezek mind rejtve maradnak egy külső szemlélő előtt, sőt, még egy párterapeuta sem biztos, hogy teljesen belelát két ember viszonyába, még akkor se, ha épp ez a cél. Borzasztóan komplex és nehéz feladat ugyanis az, hogy két ember kapcsolatáról valós képet kapjunk, vagy legalábbis bármiféle egyértelmű következtetésre jussunk.

Ez azonban mégis rendre megtörténik, sőt az emberek egyik kedvenc csemegéje az áldozat és a bűnös kikiáltása, a jó és a rossz meghatározása, egyfajta Istent játszva dönteni sorsok, emberek, és bűnök felett. Ez pedig veszélyes, méghozzá nagyon.

Az emberek ugyanis nem szeretik az összetett dolgokat, pontosabban fogalmazva az agyunk nem szereti a szembenállásokat, a paradox megéléseket, ezért minél inkább hasonlóval találkozik, annál inkább igyekszik valami bagatell egyszerűsítésbe terelni a kérdést, amivel aztán az elménknek egy kézzel fogható, mindenféle elágazás nélküli választ adhatunk. Cserébe ő pedig megnyugszik, elkönyveli, mi pedig vígan hirdethetjük az igét. Hiszen a mi fejünkben már tiszta a kérdés, na meg a válasz is.

Amelynek a csengése egyszerre valami finom és lágy, mégis meglengeti azt valami mélyről jövő szomorúság. Azon kevés nemzet közé tartozunk, akik elképesztő pontossággal és árnyalatokkal tudnak megfogalmazni érzéseket. Ahhoz, hogy ezekhez a komplexitásokhoz szavakat találjunk, ahhoz először meg kellett azokat élnünk, aztán fel is kellett ismernünk, majd végül meg is kellett határoznunk azokat.

Árnyaltsággal, pontossággal.

Az egyszerűsítés, a címkézés sosem volt a kenyerünk, helyette az ékes beszéd, az összetettség, a szinonimák végtelen tárháza, azok árnyalatnyi különbsége volt a meghatározó.

Így hát egy ember lelkének, szerepének a sokszínűsége nem bontható fel jóra és rosszra, örökös áldozatra és kegyetlen bántalmazóra. Hiszen az ember ennél több, minél mélyebbre megy ugyanis a megértés, az is kiderülhet, hogy a jelenlegi bántalmazó valójában egy korábbi áldozat.

Nyelvében él a nemzet, használjuk tehát csodásan összetett egyedi szavainkat, ugyanis lehet, hogy általuk teljesen más következtetésekre jutunk, és hirtelen nem tűnik majd ennyire polárisnak a világ.