Tájkép csata után – avagy a sevillai és a római hányásban is van sárgarépa

Évek óta hallgatjuk, hogy a magyar drukker maga a nyilasbőrbe bújt félelemkeltő, fasiszta fenevad, aki nyereg alatt puhítja a mobiltelefont, és vérfarkassá változik a szivárványos zászló láttán. Természetesen a Kárpát-medencében is élnek magukból kivetkőzött emberszabásúak, ám a hazai sajtó színe-javát és a kommentszekciójukat olvasva joggal támadhat olyasféle érzésünk, hogy mifelénk csak ilyenek vannak. A fekete pólóba bújt magyar szurkolói csoport rendre páni félelmet ébreszt, és az ordas eszmék visszatérését vizionálja az olyan széplelkekben, akik még a társasház udvarán rendezett nyugdíjasok közötti lengőteketornán sem ücsörögtek, nemhogy a magyar válogatott vagy a Fradi egy-egy meccsén.

A valóság most szembejött velük Budapesten, a Róma és a Sevilla legelvetemültebb drukkerei képében, akik bizonyságát adták, hogy ők sem Petrarca vagy Lope de Vega szonettjei tanulmányozásával ütik agyon a mérkőzés kezdő sípszaváig hátralévő időt. Nyilván hiba lenne általánosítani, nem mindegyikük vetkőzött ki annyira magából, hogy a főváros központjának frekventált helyeit és a Puskás Aréna környékét hulladéklerakóvá változtassák.

A többség nyilván nem ezért, csak a futballért jött, de ezek után kéretik a mi szurkolóinkat is méltányosabb módon kezelni. A gyalázással, szidalmazással ráérünk akkor is, ha erre tényleg rászolgálnak.