Legyőzte a rettegett betegséget, most másoknak ad erőt az iszkai családsegítő

– Pontosan húsz éve, harminckét éves koromban diagnosztizáltak vastagbélrákkal. Ott álltam négy – 16, 12, 8 és 2 éves – gyermekkel és egy teljesen felfordult élettel. Abban az időben jártam főiskolára is művelődés- és szociális szervező szakra, így elmondhatom, hogy egy komoly műtétet követően, szó szerint két kemoterápia között diplomáztam. A daganatos betegséget mindenki másképpen dolgozza fel: van, aki befordul és magába zár mindent és olyan is, aki saját gyógyulásával példát mutatva segít sorstársainak. Én ebbe a kategóriába tartozom – tekintett vissza a két évtizeddel korábbi eseményekre történetünk főszereplője, aki betegségét követően Törökkoppányba, az idősek otthonába ment dolgozni. Közben elvégezte a hospice alapképzést, majd mentálhigiénés főiskolai diplomát is szerzett. Mindent egybevéve elmondhatjuk, ha valaki hitelesen át tudja érezni a betegek helyzetét, lelki állapotát, a haldoklók családtagjainak nehézségeit, Ágnes az! 

Hospice gondozóként lelki gondoskodást nyújtott a haldoklóknak, segített az eltávozóknak, miközben a környezetüket is támogatta. Ebben a munkában, ahogy mondta, a gyógyíthatatlan embert otthonában ápoló családtagok támogatása legalább annyira fontos, mint a beteg életének utolsó szakaszában történő segítése. Ez a helyzet minden érintettet megterhel. Ráadásul, a lelki nehézségek közepette, amikor a családtagok szembesülnek azzal, hogy hozzátartozójuk menthetetlen, az egészségügyi ellátórendszerben rengeteg dolgon is keresztül kell bukdácsolniuk ahhoz, hogy tisztességgel és megnyugtató módon el tudják látni azt, akit szeretnek és akire szívüket, lelküket, idejüket és fizikai erejüket áldozzák. Ágnesnek betegségéből felgyógyulva, hospice gondozóként lett a daganatos betegek és hozzátartozóik lelki támogatása a küldetése. Tapasztalatairól könyvet is írt, ami magánkiadásban 2019-ben jelent meg.

– Mindenkinek el akartam mondani, hogy sajnos, tényleg eljöhet egy pont a daganatos betegek életében, ahonnan már nem lehet visszafordulni, de a hátralévő utat is meg lehet szépen tenni. Eddig című könyvemben hét történetet mesélek el, utolsóként édesanyám kísérését – mondta Ágnes, aki most azon dolgozik, hogy újraszerkessze és kibővítse a három éve megjelent kötetet, amelyben az említett hét történet mellett életének további eseményeit is megosztotta az olvasókkal. 

Szegedi Ágnes úgy véli, újságíró édesapja vénáját örökölte. Ő is szeret írni – az elmúlt néhány évben versírással is próbálkozik – előadni, nem riad meg a nyilvánosságtól, a mikrofontól és – tette hozzá – az öleléstől. Könyvével és verseivel is azt szeretné megmutatni, hogyan lehet egyes élethelyzeteket, érzelmi viharokat meg- és átélni. Nem állítja, hogy ő maga jól oldotta meg az életét, ám hiszi, hogy saját történetein keresztül másoknak is segíthet. – Amikor az ember mélyponton van, jó, ha tudja, semmi sem tart örökké. A jó se, de a rossz se. Ám mindenki megtalálhatja a saját útját. Csak küzdeni kell érte – vallja Ágens, aki úgy érzi, végre ő is megtalálta az életben az igazi helyét. Válása után nem csak új párra lelt, de a vallásban, az írásban és a munkájában lelki nyugalomra is talált. Az már csak hab azon a bizonyos tortán, hogy Székesfehérvárra való költözésével új munkahelye is lett az Iszkaszentgyörgyi Szociális Alapszolgáltatási Intézményben, amelynek keretein belül Pátkán és Zámolyon dolgozik családsegítőként. És ha hívják, szívesen részt vesz Iszkaszentgyörgy kulturális életében is és megosztja verseit a közönséggel. Ahogy azt legutóbb tette a november végi irodalmi találkán.