Ezüstös haj, arany szív és gyémánt akarat koszorúzott a fal alatt (galéria)

Olvasni, hallani sokszor, hogy hol itt, hol ott tartanak egy 40, vagy akár 50 éves érettségi, illetve osztálytalálkozót. Az egyre terjeszkedő, fejlődő és egyre modernebb város egyik épülete, a mai Szent István Technikum örökké romos falai között 69 évvel ezelőtt 21 diák kezdte meg tanulmányait, hogy a végén tanítóként tehessenek az országért, vagy ahogy a tanítvány, Nyúl Mihály fogalmaz versében: „Népet neveltünk…, emelve kultúránk fokát/Műveltséget vetve szűz elmék birtokán”.

A 21 fős osztály az évek során két taggal gyarapodott, így 23-an végeztek a Székesfehérvári Tanítóképzőben, melyet Klebelsberg Kunó minisztersége idején a Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata alapított 1930-ban, az akkori Szent István téri épületben.

Ennek az iskolának, az ott töltött éveknek és az ott szerzett tudásnak még emléktáblát is tettek az épület falára azok, akik május 27-én, szombaton osztálytalálkozót tartottak. Ebben az évben az érettségi vizsga 65. évfordulója adta a találkozás apropóját, ugyanakkor mindig adja valami, ugyanis ez az osztály 1990-ben, a balatonberényi találkozón megfogadta, hogy minden évben egyszer kezet szorítanak, és ezt mindmáig be is tartották.

-Ez egy összetartó társaság volt, mi szeretjük egymást és nálunk sosem voltak klikkek, mert itt mindenki barát volt. A 23-ból már csak heten vagyunk, akik a tanítóképző ezen osztályában többek között pedagógiát, pszichológiát, a gyakorló iskolában pedig módszereket tanultunk, és tanítottunk, hospitáltunk. Mi heten voltunk itt zalaiak, a többi az Fejér megyei volt és minket Szekszárdra irányítottak, mert ott történt az elosztás. Akkor még nem lehetett azt mondani, mint most, hogy én ide vagy oda megyek tanítani, hanem azt mondták, hogy te mész, ahova mondjuk. És én mentem Tamásiba, ott kezdtem a pályámat és összességében nagyon jó helyekre kerültünk, de néhányan gumicsizmában tudtak csak elmenni dolgozni a sáros utakon, mondta a találkozó egyik szervezője, Borovics György.

Mint megtudtuk, erre az osztályra az volt a jellemző, hogy itt szegény gyerekek voltak, szegény, de értelmes, okos gyerekek, akik nagyon jól tanultak.

-Egyedül a matematika volt az, amit nem nagyon kedveltünk, de aztán rájöttünk, hogy mitől van ez? Nem olyan tanár tanított bennünket, aki értett a matematikához. Így aztán néhányunk életét megrontotta ez a tantárgy. Minden vasárnap mentünk matinéra és olyankor mindig az jutott eszünkbe, hogy Istenem, még nincsen készen a házi feladatom matematikából! Akkor aztán szóltunk Barinka Pistának, mert ő volt a legjobb matematikus közöttünk, hogy gyorsan csinálja meg, hogy még este le lehessen róla másolni, mesélte mosolyogva Borovics György.

Abban az időben, valami központi akarat okán csak fiúkból álló osztályt indítottak és következő évben újra megtörtént. Amikor megkezdték a tanulmányaikat a mai megemlékezők, már az első napon nehéz helyzetbe kerültek.

-Nagyon fiatal és rendkívül csinos, szép lányok voltak akkoriban a harmadikasok és a negyedikesek. Amikor első alkalommal jöttünk be az iskola épületébe, ami akkor is ugyanilyen lepukkant, háborús valami volt, mint most, a díszudvarban felsorakoztak két oldalt a lányok és akkor Cseh Antal igazgató a következőt mondta: -Íme, itt áll előttetek 21 derék legény. És akkor hatalmas nevetés volt a lányok részéről és érthető volt, mert, ahogy egymásra néztünk, láttuk, hogy egyikünk kisebb volt, mint a másik, emlékezett vissza az első maradandó élményre Borovics György.

Feltettük azt a megszokott, de mégis megkerülhetetlen kérdést, hogy mi volt itt a legrosszabb élmény?

-Még az első osztályba jártunk, amikor az egyik nevelőtanár és az igazgató eltűnt pénzt keresett. Az én fiókomban nem a pénzt találták meg, hanem egy P. Howard kötetet. Ezért engem este pellengérre állítottak. A csak Szivarnak gúnyolt nevelőtanár felolvasta azt a részt, hogy: „Hegyes fülű Bill nagyot köpött és pontosan eltalálta a célba vett kavicsot”, majd hozzátette, hogy:  -„Ez fogja tanítani a jövő nemzedékét, ez, aki ilyen szemetet olvas.” Majdnem elsüllyedtem szégyenemben, pironkodott a szervező.

Közben egyre másra érkeztek az Ady Endre utcai homlokzatra rögzített emléktábla tövében a régi, de mégsem régen látott osztálytársak, akik vidáman, egymást ugratva, tréfálkozva beszélgettek, így eljött a legkellemesebb élmény meséjének ideje.

-A Teleki Blanka volt akkoriban a leánygimnázium, és ők meghívtak minket egy mulatságra. Szerettük a bálokat és ott csak halványan égtek a lámpák, és szólt a zene, és akkor én felkértem egy lányt táncolni. Olyan gyönyörűnek láttam őt, hisz úgy nézett ki, mint a Gina Lollobrigida, ő meg engem bizonyára James Bond-nak látott. Csodás este volt és aztán itt, ezen az utcán sétáltunk, közösen, kézenfogva, és amikor megláttuk egymást a Március 15-e utcai lámpák fényében, nagy volt a csalódás mindkettőnk számára. Én azt mondtam, hogy be kell mennem a kollégiumba. Őt meg már, mint kiderült, nagyon várta az édesanyja, mesélte Borovics.

Tele voltak élettel és készen álltak bármilyen megmérettetésre. Perlaki Ernő volt az egyik osztályfőnök, aki nagyon kemény tanár volt, de közben meg nagyon jó barátjuk is volt egyben. Amíg erről beszélgettünk Borovics Györggyel, a közben 5 fősre duzzadt csapat már olaszul kiáltozott, de kizárólag az udvarlás szavai, és bókok bukkantak fel. Mint kiderült, egyszer bejött hozzájuk két gyönyörű fiatal tanárnő, hogy tanulókat toborozzon, és az osztályban, az akkori fiúk többsége azonnal kiválasztotta, hogy kinek az óráira akarnak járni, és csak utólag tudták meg, hogy olaszt tanít a szépség, így bár csak fél évig ugyan, de sokat megtanultak a tanárnőtől.

Azért voltak kemény pillanatok is a diákévek alatt. Egyszer egyiket-másikat elkapták a józsefesek, akik aztán alaposan elsimázták őket. A beszámolóból kiderült, hogy a nagy rivális iskola növendékei szappant tettek a törölközőbe, és azzal ütötték az ágyon fekvő alfelét, amire aztán hetekig nem tudott ráülni.

A 23 fiú közül volt olyan, aki azt kapta feladatul, hogy orosz kellett tanítania. A betűk ismeretén kívül nem tudott semmit oroszul, de mivel ez is több volt, mint mások szláv nyelvekkel való kapcsolata, így a saját diákjaival párhuzamosan tanult meg oroszul, és ezt a tudást később jól tudta kamatoztatni például Szlovákiában, ahová gyakran kijárt.

Egyikük, Gajdó András tanítványa költő lett, de olyan megszállott, hogy 18 követője akadt csak a saját településén. Emiatt az osztálytársak komoly erőfeszítéseket terveztek tenni annak érdekében, hogy Előszállás új neve legyen Költőfalva.

Nyúl Mihály kifejezetten erre az osztálytalálkozóra írt verséből, a Hol van már…találkozások címűből mindenki kapott egy példányt, aztán kezdődött a megemlékezés. A tuják által elrejtett fekete emléktáblát 2004-ben helyeztette fel a társaság és az alsó sarkokban két név szerepel. Az egyik Borovics György, a másik pedig a soraikból választott „osztályfőnök”, Gulyás Antal vezetékneve.

Borovics a koszorúzást megelőző pillanatokban azt mondta:- Azért ilyen rózsaszín virágokat választottam, mert ilyen volt a mi életünk is.

A tanítók nem csak az iskolát és az iskolaéveket nem feledik, hanem azt sem, aki velük volt, akire mindig számíthattak, így a koszorúzást követően elmentek a Csutora temetőbe, ahol mécseseket gyújtottak első osztályfőnökük, Szijj Jánosné és vele nyugvó férjének sírjánál.

A főhajtás néma volt, de a nap hátralévő része egy cseppet sem. Előbb a Bányató vendéglő ebédet rejtő falai verték vissza a vidám csapat tréfáit követő nevetést, majd a megbízott „osztályfőnök” Gulyás Antal rezidenciáján folytatódott a vidámság, ahol sütemény és szeretet várta a tanítókat.