Mondják, hogy az oláhfalusiak egyszer egészen a városuk kapujáig elhúztak egy szomszéd helységet a kankóval, amellyiknek nevét nem mondjuk meg, mert megharagudnának érte. Elég annyit tudni, hogy az oláhfalusiak voltak a győztesek. Vannak emberek, akik mindennek szeretik az okát tudni, ezek azt állítják, hogy e pünkösdi mulatság onnan eredt a székelyeknél, miszerint sokszor lévén határvillongásaik, ezen pereknek úgy szakiták végét, hogy a mellyik helység el tudta a másikat vonczolni kamuval a vitatott határról s a meddig el tudta, ottan volt a határ. Természetesen mindenik fél a másik földön állt, különben maga ellen öröködött volna. Én bizony nem tudom, igaz-e a magyarázat, nem-e? Szegény székelyekre sok mindent rájuk lehet fogni, hogy olly messze laknak. 

* 

Pünkösd másod napján, nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a város népének két harmadrésze kinn volt a temetőben, nem ám eltemetve, hanem inkább a halmokra és gátokra felállva s részint az ákászfákra bölcsen felkapaszkodva.  

Mivelhogy a temető azon sikság szélében feküvén, a hol a bikahajsznak meg kelle történni, ez volt a legjobban választott circus, a mellyből teljes bátorsággal lehet a veszedelmes színjátékot végig nézni. Csupán az előkelőbb urak és asszonyságok választák ki páholyul a tér közepén fekvő mázsaházat rangjukhoz illő felosztásban.  

Délután négy órakor mikor már jól megizzadt minden ember a napon, végre kezdett a porjelleg meglátszani a homokbuczkák felöl s távoli kutyaugatás és egy mély dörgő bömbölés jelenté az ünnepelt művész közeledését. Nem kellett a függönyt felhúzni, tágas volt a szinpad, öt, hat percz múlva sebesen robogva jött elő a kergetett vadállat, amint a pusztáról ostoros lovasok idáig terelték; véres nyelve kilógyott szájából, szarvait előre hegyezve, jött, és úgy látszik, hogy nem lát maga körül semmit. „Hahó! Itt a bika!” orditák egyszerre minden oldalról. E zsivajra egyszerre megtorpant az üldözött vad, megállt, előre feszité két első lábát, felemelte fejét daczosan s nagy büszkén körültekintve, egy hosszú, vontatott haragos bőgéssel kezdé el szerepét, a millyet alig hallottak még a jó criticusok, tán még külföldi művész szájából sem.   

[…] Nojsz volt rémület. Szaladt mindenki be a házba, fel a kéménybe, le a pinczébe, tán az üres palackba is örömest bebújt volna ijedtében, akinek szűk volt a világ. A bika berontott a nyitva talált ajtón, szerencsére a belső szobához vezető ajtót bezárták előtte. Annak neki rohant, a fejével keresztül ütötte az ajtó felső tábláját s nagy bozontos homlokát véres szarvaival betolva rajta, ott bömbölt egy ideig a szobába, halálra rémítve a hová lenni nem tudó honorátiorokat, míg végre ismét csendesen, nyugodtan visszahúzta a fejét, s minthogy megfordulni nem tudott, kihátrált az udvarra. Ott egy szögletben ácsorgott valami ártatlan gányó legény, aki sohasem vétett neki semmit; a bika nagy dühvel az ártatlan embernek fordult neki s szarvait előre szegezve, rá rohant veszetten.  

Mindenki elborzadva látta az ifjú veszedelmét, a kinek egy percz múlva ugy kelle a fáihoz szegezve maradni, mint a hogy a pillangókat odaszúrják a skatula oldalához gombostűvel.  

A veszély azonban némelly embert találékonynyá tesz. Az ifjú legény azon pillanatban, midőn a bika leszegte szarvait, odavetette magát annak fejére, s két kezével megkapaszkodott annak szarvaiban. A bika először elbámulva állt meg; azután elkezdte szarvait rázni, nyakát csavargatni, s amint látta, hogy ez új ellenségét nem vetheti le olly könnyen magáról, mint az előbbenieket, akkor elkezde ugrálni, szökellni, hánykolódni. A legényt nem bírta levetni fejéről, oda volt az nőve hozzá. Ekkor bömbölve futotta körül a tért, fején hurczolva legyőzhetlen ellenségét, akit senki sem tudott helyzetéből megszabadítani. Végre egy pillanatra megállt a bika, tán hogy kissé megpihenve, új erőt szerezzen. E pillanatban azt vettük észre, hogy a legény egy kezével csizma szárához kapott s azzal valami villant meg kezében. Abban a perczben mind a négy lábáról leesett a bika, mintha kikapták volna alóla a földet, összerogyott, egyet rázkódott és vége volt. 

A suhancz a csizmaszárból előrántott fehérvári bicskával csak egy akkora szúrást tett a nyakán, hol a gerincz és az agy összeér, mint egy gombostű hossza, s megölte vele. Illyen mulatságok voltak hajdanában a víg Kecskeméten, nem tudom vannak-e még most is, vagy azokat is pótolja a civilizáltabb időkben Beranek lovar-komédiája?   

(Jókai Mór: Hogyan mulat a magyar nép piros pünkösd napján? Vasárnapi Ujság, 1856/19. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár) 

Borítókép: Nagytarcsai bikarodeó, 2022. május 29. (Fotó: Szabad Föld/Kállai Márton)