Több mint száz élvonalbeli meccset játszott a salgótarjáni labdarúgó

Földi Attila 1963-ban kezdte a pályafutását a Salgótarjáni Sportiskolában, ahol Szabó Géza (későbbi sikeredző az SBTC és a Diósgyőr csapatánál – szerk.) keze alatt tanulta a labdarúgás alapjait. 

– A labdarúgás ábécéjét, aki akarta, megtanulhatta Szabó Gézánál – eleveníti fel a múltat Földi Attila. – Az alapképzést az addigi grundfocisták végre szervezett körülmények között sajátíthattuk el. Labdavezetés, labdakezelés, helyes lábtartás a passzoknál, lövéseknél, mindezt megkaptuk. Kemény edző volt, de az ő tananyaga beépült a későbbi évek tudnivalóiba. 

Salgótarjánban körülvették őt az acélgyári gyerekek, akiknek biztatására került a tehetséges fiú a sportiskolából az SKSE-be 1967-ben. 

– A Sese ifinél Misecska Sándor, majd Boldvai László volt az edzőm, tőlük is sokat tanultam – hangsúlyozta az egykori remek játékos. – A felnőttcsapatban, az NB II. Északi csoportjában (harmadosztály – szerk.) 1970. június 21-én mutatkoztam be Tóth István „Darel” edzősége idején, a Budapesti Volán ellen idegenben. A Vári – Pálmai, Gáspár, Sebők – Csala, Pünkösdi – Boros (Krivanek L.), Rozgondi, Barta (Földi), Szeberényi, Antal összeállításban 3–1-re kikaptunk. 

Szojka Ferenc keze alatt 1971–1972-ben lett stabil csapattag, közben fél évig Cegléden volt katona. Aztán 1972–1973-ban Boldvai László irányításával a Sese bajnokságot nyert az NB III. Északi csoportjában, Földi 34 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját, mellyel gólkirály lett. Nem vitás, olyan játékos volt, aki nemcsak a lábával, hanem a fejével is futballozott. Csapatával egyévi száműzetés után visszajutottak az NB II.-be, igaz, ő ott már nem szerepelt, mert 1973 nyarán több első osztályú együttes is érdeklődött utána, és ő végül a Vasast választotta. 

– Egy-két meccsen megnéztek, aztán megkerestek, és én örömmel mondtam igent – emlékszik vissza. – A piros-kékeknél hivatalosan 1973. október 3-án Sunderlandben KEK-meccsen mutatkoztam be, ahol 22 500 néző előtt 1–0-ra kikaptunk. Az NB I.-ben 1973. október 20-án debütáltam a Fáy utcában, a Szombathelyi Haladás ellen. A Mészáros – Török, Fábián, Vidáts, Kántor – Komjáti (Gass), Müller, Lakinger – Szabó, Földi, Várady felállású csapattal 1–1 lett az eredmény, s Várady és Kulcsár lőtték a gólokat. Az egyetlen bajnoki gólomat a második mérkőzésemen, Dorogon szereztem a 83. percben, 2–2-nél találtam a kapuba, mellyel 3–2-re nyertünk. Kitűnő edzők – Baróti Lajos és Illovszky Rudolf – keze alatt edzhettem. Válogatott játékosok egész sorával játszhattam együtt. 1975 májusában Felszabadulási Kupát nyertünk, a döntőben a Fazekas, Bene és Zámbó fémjelezte Újpest ellen, melyet 5–3-ra győztünk le az Üllői úton, fejesből én szereztem az első gólt. Azonban nem sikerült állandósítani helyemet az első csapatban, ezért 1975 nyarán az SBTC hívó szavára hazatértem.

Földinek az SBTC-nél Dávid Róbert vezetőedző már több lehetőséget adott. 

– Elsőként 1975. szeptember 10-én a negyedik fordulóban az MTK ellen a Hungária körúton szerepeltem csereként a fekete-fehéreknél az élvonalban, de 3–0-ra alulmaradtunk – folytatta. – Aztán október 11-én, a kilencedik játéknapon, Békéscsabán 1–0-ra nyertünk a gólommal. A győzelmet a Szűcs – Kegye, Kovács II. J., Varga S., Vertig (Szoó) – Angyal, Földi, Marcsok – Kajdy, Kovács III., Jeck együttes vívta ki. 

A remek játékos a csapat meghatározó tagja lett 1977–1978-ban, dr. Lakat Károly keze alatt. Nem véletlen, hogy a legendás „Tanár urat” tartja legkedvesebb edzőjének, aki egyszer egy mérkőzés után egy újságírói kérdésre azt mondta: „Földit csak azért nem cseréltem le, mert neki a hátáról is bármikor a hálóba pattanhat a labda.” 

– Nagyra értékeltem dr. Lakat Károlyt, akinek az irányításával egy év után 1978-ban visszajutottunk az NB I.-be, majd gond nélkül bent is maradtunk – emelte ki. – Karcsi bácsi képes volt fanatizálni a játékosokat. Nála sínen volt a csapat. Úgy érzem, a mester is szeretett engem. Értékelte a játékomat, a pozitív hozzáállásomat. Egyik legemlékezetesebb meccsem volt az ő edzősége idején, 1978. december 2-án, amikor is Salgótarjánban az utolsó pillanatban egyenlítettem ki a Vasas ellen (1–1). A Stécénél Bíró Antallal, Szoó Józseffel és Répás Bélával szerettem a legjobban játszani, de sokat tanultam Básti Istvántól, Kmetty Józseftől, Varga Sándortól és Jeck Ferenctől mint játékostól, embertől egyaránt. 

Aztán bizonyos Kőhalmi képében megérkezett a végzet. Az NB II.-ben az első fordulóban, 1985. augusztus 17-én hazai pályán fogadták a SZEOL-DÉLÉP SE-t, mely ellen a László – Nagy, Juhász I., Gyimesi, Babcsán – Földi (Poór), Urbányi, Lipták – Sváb, Jónás, Bartus alkotta csapat 3–0-ra nyert. Földi a 61. percben nyílt, darabos síp- és szárkapocscsonttörést szenvedett. 

– Ezt az esetet törölném ki legszívesebben az emlékezetéből, mert ezzel befejeződött a profi pályafutásom – emelte fel a hangját. – Bár egy év után teljesen felépültem, de nem volt lelkierőm a nulláról újra kezdeni! 

Aztán 1986-tól pár évig az SKSE technikai vezetője volt, majd levezetésként játszott Somoskőújfalu, Tar és Karancsberény csapatában, ahol 42 évesen fejezte be az aktív játékot, gólkirályként. 

– Úgy gondoltam, hogy a „csúcson” kell abbahagyni! – fejtette ki tréfásan – Karancsberényben barátok, összetartó, nagyszerű emberek közé kerültem, nem véletlenül húztam le köztük kisebb-nagyobb megszakításokkal közel húsz évet. 

Berényben játékos-edzőként, majd az 1990-es évek közepétől edzőként is tevékenykedett. Aztán a Stécénél foglalkozott a fiatalokkal, majd ismét a Karancsberény, a Karancslapujtő, újra a Karancsberény következett, utoljára pedig az SBTC utánpótlásánál tevékenykedett. 

A klubjairól így vélekedik: – Az SKSE-ben váltam felnőtt játékossá, sajnos a volt klubom megszűnt 2002-ben, mely nagyon szomorú dolog. A sors fintora, hogy utolsó bajnoki mérkőzését a Sese épp az akkori csapatom, a Karancsberény ellen játszotta. Bár a Vasasban keveset játszottam, de örök szerelem marad számomra, hiszen itt lettem NB I.-es játékos. Érdekesség, hogy az NB I.-ben a piros-kékeknél szereztem az első gólomat, és ellenük az utolsót fekete-fehér színekben. Az SBTC-ben töltöttem a pályafutásom döntő részét. Itt lettem igazi játékos. Nem jó emlék számomra, de játszottam a Stécé utolsó NB I.-es mérkőzésén 1980. június 14-én, amikor a Pécsi MSC otthonában 1–0-ra kaptunk ki (a csapat A 17. helyen végzett, így kiesett az NB I.-ből, azóta alacsonyabb osztályokban szerepel – a szerk.). Sajnálom, hogy a jelenlegi csapat csak a megyei I. osztályban van, de bízom benne, hogy lesz még előrelépés, hiszen a remény hal meg utoljára. 

– Amit elértem, azt elsősorban akaraterőmnek, nagy munkabírásomnak és gólérzékenységemnek köszönhetem – hangzik az összegzés a hetvenedik születésnapon. – Nem voltam egy virtuóz, labdazsonglőr, inkább egy jó iparoshoz hasonlítanám a játékomat. Szerettem edzeni, felvállaltam az edzések utáni túlórát, és ez sokszor átsegített a nehézségeken. Azt hiszem, annak ellenére, hogy elmondtam mindig a véleményemet, nem voltam nehezen kezelhető játékos. Jó csapatembernek tartottam magam. A családom mindig mellettem volt. Az első házasságomból két gyermekem született, Attila 45 éves, míg Krisztina 41 éves, aki két unokával ajándékozott meg, André 18, míg Benett 13 éves. Második feleségemmel, Marikával harminckét éve élünk együtt, Anett és Balázs ikreink 26 évesek. Mindig nagy öröm számunkra, ha együtt lehet a nagy család.