Harcban a családdal is

Ahhoz, hogy tényleges hatalma legyen az egész ország felett, elsőként a szintén Árpádok nemzetségéből va­­ló Koppány vezérrel kellett megküzdenie, mivel az nem törődött bele Géza végakaratába, magáénak akarta a fejedelmi trónt. A történet alaphelyzetével mindenki tisztában lehet az István, a király című rockoperából, ám részletei már kevésbé ismertek.

Koppány herceg

A központosító harcok eredője, hogy a magyarság a X. században még törzsi államban, több hatalmi központ körül élt. A törzsek között volt ugyan egy vezető törzs, de több tekintetben is önálló életet éltek.

István és Koppány konfliktusa 970 tájáról eredeztethető, ugyanis Géza már akkor kiszorította a hatalomból Koppány apját, Tar Szeréndet. A hatalomért folyó küzdelem Géza halálakor ismét kiújult. Koppány a nomád öröklési rend szerint – mint a család legidősebb férfi tagja – magáénak akarta a trónt, és feleségül akarta venni a meghalt fejedelem özvegyét, Saroltot. Géza viszont keresztény szokás szerint elsőszülött fiát, Istvánt tette meg örökösének. Koppányt bizonyára megkeresztelték, de feltételezhetően nagyobb hatással volt rá a pogány ideológia, mint a kereszténység.

Koppány hamar összeszedte seregeit, és hadba indult. Csapataival megkerülte a Balatont, és az északi parton végigpusztította a fejedelem bakonyi uradalmát és népét. István eközben Esztergomba hívta össze a főurakat, ahol karddal felövezte őt Domonkos püspök, vagyis fejedelemmé választották az ekkor 16-17 éves örököst.

Serege nehézfegyverzetű németekből, páncélos lovagokból és keresztény magyarokból, kabarokból, besenyőkből és berényekből álló könnyűlovasság volt. Az ütközetre Veszprém mellett került sor, a hosszú küzdelem végén István kerekedett felül. Győzelmével megvédte a központi, nagyfejedelmi hatalmat a törzsi szeparatizmussal szemben, a kereszténységet a pogány restaurációval szemben.

A király nagybátyja

Az ifjú fejedelem parancsára Koppány testét felnégyelték, és az egyik testrészét Erdélybe küldték, ahol Gyula családja élt. A gyula cím ekkor már semmis volt, viszont Gyula – más források szerint Prokuj – immár 25 éve állt önálló törzsi államának az élén. És ez a Gyula nem volt más, mint István nagybátyja, Sarolt fejedelemasszony testvére.

Istvánt 1000 karácsonyán megkoronázták, ezután éleződött ki a konfliktus a keleti országrész urai és a király között. István ugyanis nem ismerte el uradalmaikat, azt, hogy re­gá­lejövedelmeket, vámot szedhetnek, a tartományurak ugyanakkor nem voltak hajlandóak megadni az egyházi tizedet, ezért igyekeztek elmélyíteni kapcsolataikat a bizánci egyházzal, ahova nem kellett dézsmát fizetniük.

Gyula 1001-ben tagadta meg a tized befizetését, más egyházi és világi reformokkal együtt, továbbá nem volt hajlandó áttérni a latin rítusú kereszténységre a király felszólítása ellenére.

Könnyen lehet, hogy ekkor már nem élt István anyja és Gyula nővére, Sarolt, aki mérsékelni tudta ez idáig a kettejük között feszülő ellentétet, és az is valószínű, hogy ha Gyula behódol Istvánnak, akkor megtarthatta volna területeit. Küzdelmük tétje az volt, hogy a római vagy a görög rítusú kereszténység győz az országban, valamint kié lesz a tényleges hatalom Erdély felett.

István 1003-ban megtámadta Gyulát, legyőzte, majd feleségével és két fiával együtt elfogta, népeit keresztény hitre térítette, mivel Gyula népei között csak lassan terjedt a kereszténység. Ütközetre végül nem került sor, Gyula harc nélkül megadta magát, így elkerülte hadserege szétverését és katonái szolgasorba állítását.

Rokonok lévén István nem végeztette ki nagybátyját, hanem börtönbe záratta. Amikor Gyula megszökött, Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemhez menekült. István utánaengedte feleségét, viszont fiait, Bonyhát és Bolyát letelepítette Magyarországon.

Elrettent vagy megnyugtat?

Koppány holttestének darabjait négy helyre küldték szét: Esztergomba, Veszprémbe, Győrbe és Erdélybe. Érdekesség, hogy a történészek véleménye eltér abban, hogy István elrettentésül küldte el az említett városokba a lázadó vezér testrészeit, vagy azért, hogy híveit megnyugtassa...

Maros-vidék ura

Ajtony a régi pásztorkodó törzsfők közül származott, pogány néppel és óriási állatállománnyal rendelkezett. Megerősödésében nagy szerepet játszott bizánci kapcsolatai intenzívebbé válása. 1002-ben már bizonyára felvette a kapcsolatot II. Baszileosz bizánci császárral, aki ekkor foglalta el a Duna jobb partján fekvő Vidint a bolgároktól. Ajtony szállásterülete így már nem a bolgárokkal, hanem a bizánciakkal lett határos.

Ekkor találkozott a császárral Vidinben, az ő jelenlétében görög rítus szerint megkeresztelkedett, majd szövetséget kötött vele, amiért óriási anyagi támogatásban részesült. Marosvárra görög szerzeteseket vitt, az adományokból megerősítette hadseregét, megtagadta a királlyal szembeni hűséget és magához ragadta a sóvámok feletti irányítást.

Ajtony szállásterülete természeti okokból, a nagy mocsarak, hegyek és erdők miatt nehezen bevehető volt, ezért István saját hadserege és a német csapatok mellett hadba szólította a nemeseket is. A csapatokat Csanád, a király unokafivére vezette, aki korábban éppen Ajtonynál szolgált. Csanád 1028-ban – átkelve seregeivel a Tiszán – Szőreg, Oroszlános és Nagyősz vidékén döntő győzelmet aratott Ajtony felett. A király a csatában elhunyt Ajtony minden vagyonát elkobozta, és Csanádnak adományozta.

Az államszervező harcok elhúzódása egyáltalán nem csökkenti Szent István érdemeit, ugyanis az ország területének túlnyomó többsége már 1003 végén a kezében volt. Ezeken a vidékeken már ekkor elkezdte megszervezni nyugat-európai mintájú keresztény államát, munkáját pedig Ajtony legyőzése után teljessé tehette az egész országban. 1038-ban bekövetkező haláláig fel is építette a független, keresztény Magyar Királyságot.