Nyoma veszett az értékes festményeknek a szombathelyi Megyeházáról - A mai napig nem találták meg őket

Ahogy lehetett találni visszaemlékezőt IV. Károly király 1921- es szombathelyi látogatásához – a családban élő történet alapján a püspöki komornyik unokája, dr. Molnár Balázs közjegyző mesélte el –, úgy könnyen lehet, hogy a két királyi festmény környezetében is volt egy olyan nagypapa vagy nagymama, aki örökítette a históriát, és a leszármazott ma szívesen elmesélné, várjuk a jelentkezését. A festmények hiányát Bodó Judit történelemtanár fedezte fel, miközben egy másik témát kutatott. IV. Károly 1918-as gyermeknyaraltatásáról írt tanulmányt a Vasi Szemlében, és a levéltárban régi újságokat lapozgatva bukkant rá a Dunántúli Néplapban és a Dunántúli Estilapban megjelent cikkekre, amelyek közölték a nagyon ritka páros festmény képét is. IV. Károlyt és Zita királynét festette meg életnagyságban Éder Gyula, a festményeket Knebel Jenő fotózta. Bodó Judit utánanézett a közgyűlési jegyzőkönyvekben, hogy miként indult ez a történet: 1922-ben a vármegye úgy döntött, hogy egy páros festményt helyeznek el a közgyűlés nagytermében, ahol már egyébként is voltak történelmi festmények, Ferenc József, Batthyány Lajos, Kossuth Lajos és mások, uralkodók és rebellisek együtt szerepeltek.

– Elkezdett érdekelni a festő sztorija is, Éder Gyula Benczúr-tanítvány volt – Benczúr Gyula a nagybátyja –, a képzőművészeti akadémián tanult Münchenben, de a Benczúr-féle mesteriskolában is, a korszak híres portréfestője volt, aki egy kassai polgárcsaládból származott. Drámai feszültséget tudott teremteni a képein. A királyi festmények 200-szor 110 centiméteresek. Izgalmas az is, hogy az Éder Gyuláról szóló könyvben megtaláltam azt a leltárjegyzéket, amit ő maga vezetett, ritka, hogy egy festő ennyire részletes leírást vezessen a képeiről, műkereskedelmi szempontból is érdekes. Ebben szerepel, hogy a vármegyeházán helyezték el ezt a két képet 1925. június 17-én, amint a Dunántúli Estilapból és a Dunántúli Néplapból is kiderül – mesélte Bodó Judit. Az említett tudósítások arról szólnak, hogy a két festményt – amelyet „Vasmegye királyhű népének áldozatkészsége állított fel örök emlékül” – impozáns ünnepség keretében leplezték le a megyeháza nagytermében, előtte Mikes János megyés püspök pontifikált szentmisét a székesegyházban. A megbízást Éder Gyula az év februárjában kapta, és júniusban már készen is voltak a képek. 

Ugyanazon a napon, a vármegyeházi ünnepség után avatták fel a püspökváron ma is látható márványtáblát, amely a király ittjártának állít emléket. A felirata: „Letiport nemzete régi dicsőségét feltámasztani 1921. március 26-án, nagyszombaton este e házba jött IV. Károly király, de tíz nap múlva töviskoszorúval tért vissza szomorú számkivetésébe.” – A vármegyeházi sorozatból való Batthyány-képet megtalálták Budapesten, lehet, hogy a többi is odakerült. Kérdezősködtem a megyeházán, de nem tudnak róla, ma már sem a pincében, sem a padláson nincsen. Kapcsolatok révén próbálok a fővárosban is érdeklődni, a Magyar Nemzeti Múzeumban is, hogy esetleg közgyűjteményekben szerepelnek-e ezek a képek, egyelőre nincs eredmény – tudtuk meg a történelemtanárnőtől. 

A szóban forgó festményeken az is érdekes, ahogy a királyi párt ábrázolják. Az uralkodón ugyanaz a tábornoki uniformis van, amelyet az első királyjárás alkalmával itt viselt: zöldesszürke katonai egyenruha. Egy oszlopnak támaszkodik, ahogy az egyik korabeli lap írja: „…arcán valami fájó szomorúság, mintha már előre érezné a komor tragédiát.” Alakjával harmonizál a hátteret adó borús égbolt. Zita királyné rózsaszínű karszékre támaszkodik, pedig egy gyászos fekete ruhát visel fehér gallérral: „Mély bánat és szomorúság ömlik el vonásain, azonban arca energikusan emelkedik ki a barna drapériás háttérből.” A Dunántúli Estilap újságírója azt is részletezte, hogy a díszteremben az emelvény mellett jobbról és balról elhelyezett festményeket nemzetiszín és a megye színeiből alkotott selyemszalagok vették körül. A közgyűlési ünnepségen együtt mondták a Hiszekegyet a vendégekkel, a karzat is megtelt zsúfolásig díszes hölgyközönséggel. 

Bodó Judit a királyi pár magánéletéről is mesélt: kiegyensúlyozott szerelmi házasság volt, öt gyermekük született, mélyen vallásosak voltak mindketten, erős szociális érzékenységgel megáldva. IV. Károly már gyermekkorában azért gyűjtött pénzt perselyben, hogy a környék szegényeinek adja, elajándékozta nekik a saját játékszereit. Egyszer a nevelőjétől azt kérte, hadd kertészkedjen, mert az ellenértékéből a szegényeken akar segíteni. A ruháit is elajándékozta, nevelője sokszor gondban volt, hogy mit adjon rá. Az 1918-as gyermeknyaraltatási akciója során osztrák gyerekeket hozott Magyarországra a vármegyékhez, Vas vármegye is fogadott be 2838 gyereket, magyar gyerekeket pedig Ausztriába, Abbáziába vitt, illetve Szlovéniába, Portorozba. A Pármából származó Zita is szívesen adakozott, a második világháború után, amikor Amerikában, Kanadában élt, akkor is vállalt karitatív tevékenységet. A korabeli sajtó olvasása közben Bodó Judit azt figyelte meg, hogy 1925–27-ben több vármegyében is megindult Károly és Zita emlékének ápolása. Sopronban is készült hasonló festmény, mint Szombathelyen, de ott csak IV. Károlyt örökítették meg. Zalaegerszegen templomot építettek IV. Károly tiszteletére: 1925-ben kezdték a munkát, 1927-ben Mindszenty József szentelte fel. Szombathely város pénzügyi bizottsága tízmillió aranykoronát szavazott meg a támogatására