A kávéházak korától napjainkig: pezsgő társasági élet folyt Szombathelyen

Az 1930-as években Portschy Tóbiás 18 szobás szállodája a Széll Kálmán utca és az Éhen tér sarkán állt. Közvetlen szomszédságában (a posta felőli oldalon) volt a 17 szobás Strobl szálló. Mindkét szállónak volt étterme is, és ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a vasúti resti akkoriban a város jobb vendéglői közé tartozott. Nem csak az utazók vették igénybe, hanem a városból is sokan ellátogattak oda. A korabeli városkalauzok a vasútállomás előtti területet parkosított virágágyásokkal beültetett szép térként írják le. Egy 1937-es összesítés szerint a településen nyolc szálloda működött, ahol háromszáz vendéget tudtak elhelyezni. S ez még nem is a tényleges összes szálláshelyet jelentette. A következő évben a Kisfaludy utcában megnyílt a diákszálló, aminek elsődleges célja az volt, hogy a tanulmányi kirándulásra érkezőket elhelyezzék.

 A vendéglátásban abban az időszakban három központ látszott kialakulni. A legtöbb vendéglő a Főtéren vagy közvetlen környékén volt. Fontos helyszínnek számított a vasútállomás környéke is, mert a látogatók zöme akkor még nem autóval, hanem vonattal érkezett. Harmadikként pedig ott volt a város zöldövezete, a Szent István parkban álló Kioszkkal és a közeli Hérics-kerttel. A harmincas évek – főleg annak a második fele – a turizmus terén Szombathely aranykorának számított. A város 1934-ben idegenforgalmi irodát alapított, a cél az volt, hogy minél többen látogassanak el a településre. Ha kicsit még jobban viszszatekintünk az időben, akkor a múlt századforduló volt a „kávéházak kora”. Emellett az 1880–90-es évektől számíthatjuk azt az időt, amikor Szombathelyre is érkeztek turisták. A várost bemutató első idegenforgalmi kiadvány Budapesti Látogatók Lapja különszámaként 1890-ben jelent meg. Akkor az érkezőknek a szállodákon kívül három kávéházat ajánlottak. 

A Sabáriáról azt írták, hogy az a „legjobb társaság gyülhelye”. A Bors Kávéházban esténként „nemzeti zenekar” játszott. Pollák Ármin Lloyd Kávéházára pedig azzal a megjegyzéssel hívták fel a figyelmet, hogy a „régi hírneves helyet a város intelligens közönsége látogatja”. Ez utóbbi kávéház a lap megjelenésének idején a Fő tér 43. szám alatti épületben működött. A ház ma is áll, a homlokzata sem sokat változott. E kávéházak 1890-ben sem a turistákból éltek, ők inkább csak alkalmi látogatóknak számítottak. A kávézó a „társadalmi érintkezések”, a beszélgetések egyik helyszíne. Bár évszázadok óta létezik, az elterjedése mégis összefüggésbe hozható a polgárosodással. A szombathelyi polgároknak is megvoltak a törzskávéházaik, ahol a barátaikkal, üzletfeleikkel, vagy az azonos érdeklődésűekkel találkoztak. Előfordult, hogy szinte kulturális intézménynek számítottak, gondoljunk csak a budapesti, bécsi, prágai irodalmi kávéházakra. A szombathelyi viszonyok természetesen ennél szerényebbek voltak, de az itteniek hirdetésében is szerepel, hogy aki betér hozzájuk, hazai és külföldi lapokat olvashat. Ha a szombathelyi turizmus és vendéglátás nagy korszakairól beszélünk, igazságtalanok lennénk, ha megfeledkeznénk azokról az időkről, ahová még a ma élők emlékezete is elér. Aranykornak tekinthetjük a hetvenes éveket is, amikor három nagy szálloda működött a városban. Közülük a „nagyszálló” réginek számított, hiszen már 1915-ben megnyitották. Épült viszont két újabb is: az Isist 1968- ban adták át, a Claudiust 1972- ben. Ma már egyik sem fogad vendégeket, és már rég megszűnt a város és a vármegye turizmusával eredményesen foglalkozó Savaria Tourist is.