A minőségből sosem engedett

2023.06.03. 09:00

Életműdíjjal ismerték el a veszprémi cukrászmester munkásságát

Finom süteményeket sokan tudnak csinálni, ám olyat, amivel örömet lehet szerezni másoknak, csak azok képesek, akik szeretettel készítik azokat. A jövőre 40 éves veszprémi Kokó Cukrászda alapítója, a 81 esztendős Pintér István közéjük tartozik, de ne gondoljuk azt, hogy egy ilyen „édes” munka csupa gyönyör, neki is sok temérdek tennivalóval járt, hogy érvényesülhessen, hogy neve legyen a kihívásokkal teli szakmában. A Magyar Cukrász Ipartestület nemrég életműdíjjal ismerte el a munkásságát, amit elhivatottság és kitartás jellemzett.

Király Ferenc

Pintér István feleségével és az életműdíjjal

Forrás: családi

Minekután nem tegnap sütötte az első bejglijét, az első kérdés a hogylétére, a mindennapjaira irányulna.

– Pár hónapja azt mondtam volna, hogy éreztem már magam jobban is, ehelyett most azt felelem, hogy a körülményekhez képest, a csípőműtétem után jól vagyok és nem panaszkodom. Szórakozni nem járok, a kocsmákat hírből sem ismerem, valójában nem is kívánkozom sehová, nekem kikapcsolódásként megteszi a kertünk, illetve az alsóörsi horgászatok. Fogtam már 9,6 kilós pontyot és 3,8 kilós süllőt is. Szeretek a vízparton lenni, van úgy, hogy a hajónkon alszom. Ám nekem mindig a család marad az első, amely eddig minden nehézségen átsegített.

Egykoron ki, vagy mi terelte a cukrászat felé? Nagyjából úgy tudom elképzelni, hogy gyermekként is sürgött-forgott a konyhában…

– Az édesapám hentes volt, míg az édesanyám szakácsnő, a családunk Városlődön lakott. Az anyám több száz esküvőt „főzött ki”, szinte hétvégente volt egy, elkelt neki a segítség. Tizennégy évesen már fatörzs tortát csináltam, vagyis az alapokat otthonról hoztam. A kézzel fogható alkotás már akkor öröm volt számomra. Ház körüli munkákat viszont csak ritkán végeztem, mondták, hogy a finom kezeimnek nem való a favágás, vagy a kaszálás.

Feleségével egykoron
Forrás: családi

A tanulás ebben a szakmában sem kikerülhető, az oktatói hajdanán mire hívták fel a figyelmét?

– Hatvannégy éve szabadultam cukrászként, majd Veszprémben, a Rákóczi úti Matula pékségbe kerültem, ahol akkortájt fatüzelésű kemencék voltak. Sebestyén István, Kovács József és Farda László volt a tanárom, ők még inkább megszerettették velem a szakmát, az érdeklődésemet az addiginál is jobban felkeltették az édességek iránt. Mellettük sok technikát ellestem, de megismerkedhettem és kísérletezhettem alapanyagokkal is. A szakma nagyjai persze átadták nekünk a cukrászat iránti alázatot és tiszteletet, hogy szorgalmasak, valamint becsületesek legyünk. Megtanultuk, hogy csak jót érdemes készíteni, jó alapanyagokból és a hivatásunkba csempésszük bele a szívünket is. Azóta szajkózom, hogy a cukrászatban minden a tisztasággal kezdődik. Később én is ezen dolgokra hívtam fel az utánunk következő generációk figyelmét.

Úgy tudom, sokáig a Cserhát cukrászüzemét vezette, onnan hogy jutott el a Kokó megvalósításáig?

– A katonai leszerelésem után dolgoztam egy csehszlovák luxusszállodában és Budapesten is, majd folyamatosan képeztem magam, hogy feljebb lépdelhessek a szakmai ranglétrán. A hőskorban lovas kocsival és oldalkocsis motorkerékpárral szállítottuk a léfagylaltot, a cukrászati gépesítés akkor még ugyanis futurisztikus ötletnek tűnt. A 70-es években volt olyan május elsejei felvonulás, hogy 17 mázsa fagyit csináltunk. A Cserhátbeli egységünk országos hírű volt, negyvenen dolgoztunk ott. Jövőre lesz fél évszázada, hogy Győrben mestervizsgáztam, ahol olyan szigorú volt a számonkérés, hogy sokan meg is buktak. Rá húsz évre mestercukrász kitüntetést kaptam, tizenegy éve pedig aranykoszorút. De hogy visszatérjek a kérdésére, már tíz éve dolgoztam a Cserhátban, mikor egy pénteki napon rám telefonált városunk akkori tanácselnöke, aki a titkárnőjével megüzente, hogy fáradjak be hozzá. Így is történt, másnap ott ültem az irodájában, ahol bemutatkoznom sem kellett, tudta, hogy ki vagyok, aztán a lényegre tért. Felvázolta, hogy mivel a régiónkban fellendülésnek indult a turizmus, Veszprémben kellene egy éttermet és egy cukrászdát nyitni, s az utóbbi kapcsán rám gondolt. Miután kíváncsi voltam arra, hogy egyedül mire megyek, belevágtam, majd egy év múlva, 1984. augusztus 20-án a Jutasi úti lakótelepen megnyílt a cukrászdánk: a dédelgetett álmom megvalósult.

A család a Kokó indulásakor
Forrás: családi

Az indulást illetően nem voltak kételyei, lévén, hogy mégis csak a rendszerváltozás előtt jártunk, ráadásul a cukrász szakma nem habos torta, igenis komoly és nehéz fizikai munka?

– Mivel a hobbimat választottam munkámul, és mert azt mindig is imádtam, nem volt, ami eltántorított volna a hely kialakításától. Magamban, a képességeimben nem kételkedtem, a feleségem pedig összetartott bennünket, a családot, miközben magából az építkezésből is kivettük a részünket. Egy családi vállalkozásnál nincsenek befektetők, így szem előtt kellett tartanom a létbiztonságunkat is, hogy valójában meddig nyújtózkodhatunk. Szerencsére az álmaim összhangba kerültek a valósággal. Egy olyan otthonos helyet szerettem volna, ahová én is bármikor szívesen betérek. Mindehhez elszántság kellett, továbbá a szeretteimtől egy védőháló.

Az eredmények érdekében sok mindenről le kellett mondani?

– Egy közelben lakó futballista barátom mondta egyszer: „ha éjjel jövök haza, a cukrászdátokban akkor is égnek a fények, de ha hajnalban megyek el hazulról, akkor is”. Ám én sosem a díjakért dolgoztam, hanem a vendégek elismeréséért. Mindig hajtottam az igát, máshogy nem is tudtam elképzelni a mindennapjaimat. Ezzel Zsolt fiamat is megfertőztem, aki idővel átvette tőlem az üzlet irányítását. Neki is szenvedélye lett a cukrászat. És mindezt mindenféle rábeszélés nélkül, önszántából tette. Azt a tudást, amit én sokáig magamba szívtam, átadtam neki. Minden áldott nap finomságokat készítettünk, ám ez egy kihívásokkal teli szakma, egyfajta alkotómunka, amivel örömet szerezhetünk másoknak. Ezzel együtt mindig örömmel mentem be a cukrászdába dolgozni, és ha lehetne, ma sem csinálnék semmit másként.

Már nyugdíjasként a Kokóban munka közben
Forrás: családi

A nyugdíjba menetelekor jó kezekbe került az üzlet, a gyermeke legalább olyan gondoskodással viszi az ügyeket, mint ön évtizedekkel ezelőtt…

– Boldoggá tesz, hogy ő is ezzel a csodálatos szakmával kezdett el foglalkozni, s hozzám hasonlóan imádja, amit csinál. Immáron ő is mestercukrász. Az 1984-es nyitás óta négyszer építettük át a cukrászdát, minden pénzünket ide fektettük be, de nem bánom. Zsolttal jó irányba fejlődtünk tovább, ha úgy tetszik, általa előremenekültünk. Ő nálam is bátrabb, kitartóbb és kreatívabb. A legnehezebb pillanatokban sem adtuk fel a küzdelmet, mindig próbáltuk megbecsülni a kollégáinkat, motiválni és a „balatoni, illetve nyugat-európai szívóhatás” ellenére egyben tartani őket, mert a sikerekből ők is kivették a részüket. Jó érzés, hogy 2012-ben a szabolcsi almás máktortánk elnyerte a Magyarország tortája címet, míg munkatársunk, Steierlein-Reichert Míra a gasztronómiai világbajnokságon első lett díszítőcukrászatban. Az idő múlásával sok minden változott, ma például már szinte minden gépesítve van. Eleinte négy-öt féle fagylaltunk és nyolc-tíz féle süteményünk és krémünk volt, a pult előtt és az ablakok mögött hosszú sorok kígyóztak. A számok azóta megsokszorozódtak, de az igények is mások lettek. Most van úgy, hogy az emberek két tucat fagylalt közül sem tudnak választani, nem elég nekik, ami van.

A munkái kiállták az idő próbáját, talán azért is, mert gondot fordított a vendégekkel való kapcsolattartásra?

– Általában a hagyományos ízekre törekedtünk – és törekszünk ma is –, de rendre akadtak vendégek, akik nyitottak voltak az újra. Az ő érdeklődő kíváncsiságukat is ki kellett elégítenünk. Közben az emberek egy másik és talán jelentős része pedig az állandó kínálatra vágyik. Tudomásul kell venni, hogy sokaknak igénye van a színvonalra, és oda mennek, ahol ezt megtalálják. Fontos az ízlésük, nem mindegy hát, hogy mit képviselünk, és mit teszünk eléjük. Ezzel együtt nem lehet mindenkinek megfelelni, hiszen nem mindenki ugyanazt keresi egy süteményben. Ami nálam alapelv és állandó volt, az a minőség, abból sosem engedtem. Ha ugyanis annak hiányát a vendég észreveszi, joggal érezheti becsapva magát. Úgy kell dolgozni, hogy ne csalódjanak bennünk. Ha bejön ide egy vendég, aki legutóbb tíz éve járt itt, ugyanolyan jót kell kapnia, mint akkor.

Fiával, Zsolttal és a legkisebb unokájával
Forrás: családi

Melyik süteményt készítette a legszívesebben és melyik volt a kedvence?

– Mindegyik közel állt hozzám, a Kokóban az oroszkrém kockát csináltam legelőször. Nem mondanám magam édesszájúnak, talán azokat a süteményeket kedvelem leginkább, amik tartalmaznak csokoládét és vaníliát.

És mi volt a legkülönlegesebb megrendelése?

– Egyszer egy nemesvámosi rendezvényre készítettünk egy tizenöt emeletes, kétszáz darab virágot tartalmazó tortát, aminek a szintjeit a helyszínen emeltük egymásra, mert együtt nem lehetett volna szállítani. De volt dolgom öt-hatszáz szeletes tortával is.

Valamikor a cukrászatban találta meg a szenvedélyét, nem hiányzik?

– A Kokó és köztem nem vágódott el a köldökzsinór, nagyon betegnek kell lennem, hogy reggelente ne menjek be az üzletbe beszélgetni a családom tagjaival az ügyes-bajos dolgainkról. A kávénkat kevergetve mindig megállapítjuk, hogy ami tegnap még elég volt, az ma már nem. Ezek és a folyamatos újítások visznek előre bennünket.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában