– Tessék. Adok egyet, ha van kedve, jöjjön el.
– Köszönöm. Mi ez, meghívó díjátadásra?
– Nem, dehogy. Meghívó a kilencvenedik születésnapomra.
– Húsz évet simán letagadhatna, mi a titka?
– Aranyos, holnap is jöjjön.
Nem tudom, mi a titok. Szeptemberben a Nemzeti Színházban Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című darabja volt az 586. bemutatóm.
– Az hogy lehet? Hetente van bemutatója?
– Nézze, gyerekkoromban sebészorvosnak készültem, édesapámék azt akarták, hogy mérnök legyek. A nyarakat Gödöllőn, a nagypapáéknál töltöttem, ahol a szomszédunkban lakott a híres Remsey művészházaspár. Három fiuk állandóan bábozott, én pedig átjártam hozzájuk. Így kezdődött az érdeklődésem a színház iránt. Az ötvenes években nehéz volt az élet, ezért elmentem a Chinoin gyógyszergyár kutatólaborjába, hogy egy kis pénzt tudjak keresni. Volt ott egy kultúrbrigád, és egy alkalommal elhívták Bercsényi Tibort, az Operettszínház tervezőjét. Megmutattam neki a rajzaimat, és ő javasolta, hogy jelentkezzek az Iparművészeti Főiskolára. Felvettek, egy osztályba jártam Rákosi Mátyás feleségével. 1952-ben közölték, hogy alkalmatlan vagyok a szocialista művészképzésre, és kirúgtak. Aztán megnősültem, a feleségem pedagógus volt. Elkerültem a Kohó- és Gépipari Minisztériumba műszaki rajzolónak. Rengeteget rajzoltam, három akvarellemet kiállították Szentendrén a Ferenczy Károly Múzeumban.
A kirúgás után arra gondoltam, hogy elmegyek általános iskolába tanítani. A főiskolán a rektort, Hincz Gyulát kértem, hogy kaphassak bizonyítványt arról, hogy két évet elvégeztem, és taníthatok rajzot gyerekeknek. Elkezdtünk beszélgetni, és – ez tényleg csoda – kiderült, hogy látta a kiállítást Szentendrén, és emlékezett az akvarelljeimre! Visszavett a főiskolára. 1960-ban diplomáztam. Az első munkahelyem az egri színház volt, ahol Sík Ferenc barátomnak terveztem díszletet a diplomamunkájához, a Koldusoperához. Bicska Maxit Mensáros László játszotta, akit akkor engedtek ki a börtönből. Utána egyik darabból estem a másikba. Szegeden majdnem tíz évig terveztem, ahonnan Szolnokra kerültem Székely Gábor művészeti vezető mellé. Később mindketten alapító tagjai lettünk a Katona József Színháznak. Székelyt nagyon tehetséges embernek tartottam. Egy évvel előre tudtam, hogy mit fogok dolgozni. Ültünk a Balatonban nyáron, és arról beszéltünk, hogy jövő év októberében hogyan képzeljük a bemutatót. Aztán Vámos László visszahívott a Nemzeti Színházba. Magyarország szinte összes teátrumában dolgoztam, többször előfordult, hogy évente tíz-tizenkét darabot terveztem.
