Eltekert már Rómáig, Spanyolországból pedig haza, és legutóbb Dél-Amerika 4 országán bringázott át 8 hónap alatt több, mint 8000 kilométert, végig sátrazva, vadkempingezve. A falu művházában, ahol él, azzal kezdi úti beszámolóját, hogy ha tudja, hogy ekkora az érdeklődés, jobban felkészül, vagy legalábbis tovább biciklizik, hogy több élménnyel szolgáljon. Végtelenül humoros, szerény, nyugalom és kimozdíthatatlanság árad belőle. A természet iránti rajongása és tisztelete miatt leginkább bringával szereti nyakába venni a világot, és eközben minimális komforttal is boldog. Ha ilyen lenne a 21. század utazójának prototípusa, mindannyian tovább élvezhetnénk a világban azt a sok mindent, amiért annyira vágyunk felkerekedni. A 28 éves Heiszig Benedekkel beszélgettünk.
Miért éppen Dél-Amerikának vágtál neki, és miért pont biciklivel?
Az egész ötlet igazából egy délutáni kajakozás során jött. A föld körül szerettem volna tekerni, de úgy voltam vele ott a Dunán, hogy jó lesz most Dél-Amerika is, mert erre van keret, és ez a terület vonzott leginkább az egész világon. Itt minden számomra érdekes természeti képződmény megvan, és talán a spanyol tudásommal sem adnak el. De hogy miért is bringával indultam el, ez a kérdés a harmadik nap táján merült fel bennem, amikor Bolíviában lehúztam a sátram cipzárát reggel, és kinéztem. Esett az eső, és három fekete bika nézett velem szembe. Akkor jöttem rá, hogy a csuromvizes ponyvát is ki kell majd ráznom. És hát történetesen piros színe volt... A viccet félretéve, az életem a bringázás és a nomád életstílus, ez az, amit leginkább el tudok mondani magamról. Szerintem igazából a bringa a leghatékonyabb olyan közlekedési eszköz, amivel tényleg folyton kint lehetsz a természetben, ráadásul úgy, hogy nem is ártasz neki. Nem egy buborékban utazol, mint amilyen az autó, nem pöfögtetsz kőolajat, hanem valóban ott vagy, meg tudsz állni, a helyiekkel szóba tudsz elegyedni, mehetsz gyorsan vagy lassan, ahogyan csak szeretnél.
Honnan jön a bringázás szeretete?
Családi vonás. A szüleimmel és két testvéremmel mindenhová így jártunk kiskorom óta. A szüleimben annyira erős volt a késztetés, hogy közel éljenek a természethez, hogy még egy kísérleti ökofaluba is majdnem elköltöztünk. A természetszeretettel is megfertőztek.
Milyen útvonalat jártál be?
Bolíviában kezdtem, nagyjából az Amazonas-medence szélén az esőerdőtől, felmentem az Andokba Perun át, és egy amazonasi kitérő után Ecuadorban újra vissza az Andokba, majd Kolumbiában fejeztem be nyolc hónappal később.
Volt, hogy a 8000 kilométeren több ezres szinteket kellett legyőzni úgy, hogy a terep csak azt engedte, hogy a válladra vedd a csomagokkal együtt 45 kilós bringát. Mennyire kellett készülni erre a tekerésre?
Még gyerekkoromban megtanultam biciklizni (nevet). Fizikailag nem volt olyan hatalmas teljesítmény az út, mert elindul az ember, és beleszokik egy hét alatt. Voltak szakaszok, ahol kisgyerekes családokkal is találkoztam. Én itthon is mindenhova bringázom, de az oxigénhiányos magashegyi körülmények nekem is újak voltak, sokszor rendesen elfáradtam, izomlázam viszont sosem volt. Nem toltam túl, igyekeztem felvenni azt a tempót, amivel hosszú távon lehetett bírni. Mivel az Egyenlítő környékén rövidek a nappalok, nem lehet túl nagy távot megtenni egy nap, így síkon se mentem nagyon 100 kilométernél többet, a hegyekben pedig nem volt ritka a napi kétezer méteres szintemelkedés se, így gyakran csak 50 km jött össze.
Mennyi idő vett igénybe a felkészülés, és mennyire volt tudatos?
Nagyjából egy hónapot készültem, hogy beszerezzek mindent, lehetőleg használtan, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyoma a túrának, de ez sokkal több időt vesz igénybe, mint besétálni egy outdoor áruházba. A táskákat a biciklire magam varrtam, és igyekeztem a lehető legkevesebb dolgot vinni, ami nem volt könnyű, mert szélsőséges hőmérsékletekre kellett készülnöm a -20 fokos hidegtől a 40 fokos hőségig. A repjegyeken túl nagyjából másfél millió forintba kerültek a kiadásaim napi ötezer forintos kerettel számolva. Aztán végül pont egy színvonalas biciklire nem maradt már pénzem, de azt hál' Istennek kaptam ajándékba.
Egy másfél millió forintos túrabiciklit sikerült szerezned. Ezt hogy?!
Tavaly március végén még nem is volt nagyon bringám és áprilisra terveztem az indulást. Gondoltam, ha minden kötél szakad, kinn veszek majd valamit. De egy barátom unszolására írtam nagyjából húsz gyártónak, hogy támogatásképpen „megdobhatnának" egy biciklivel, ha gondolják. Végül ketten válaszoltak. Az egyik válasz egy stabil nem volt, a másik pedig egy kérdés, hogy milyen méretet küldjenek. Úgyhogy New Yorkból végül került bringa is. Különlegessége, hogy lánc helyett szíjhajtással lett felszerelve, tehát jobban bírja a koszt és a gyűrődést, illetve az egész váltó be van építve előre, így nem tud letörni, nem lesz piszkos, nem kell vele semmit csinálni. Jó esetben nem kell hozzányúlni tízezer kilométerig.
És beváltotta az ígéreteket?
A váltó maximálisan. A hátsó agy ment tönkre végső úti célom, Bogota előtt 200 kilométerrel. De így legalább több időm maradt önkénteskedni egy kolumbiai permakultúrás kertészetben.
A bringát felkínáló szponzor mit vár cserébe a támogatásért?
Azt ajánlottam nekik, hogy elküldöm a fotókat, amiket csinálok útközben, illetve a közösségi média-felületeimen is írok a bringáról, ezzel teljesen elégedettek voltak. Nem kötöttek velem szerződést se, teljesen lazán vették ezt. Arról, hogy mi van, ha ellopják a biciklit, szintén nem beszéltünk. Miután hazajöttem, felfedeztem egy apró repedést a vázon: az alumínium megadta magát, de erről egyelőre még nem tudnak (nevet).
Próbáltál társakat szerezni az úthoz, vagy egyedül tervezted nekivágni?
A legtöbb túrázó általában a kedvesével megy, hiszen 8 hónapot extrém körülmények között együtt tölteni nagyon nehéz olyan emberrel, akihez nem fűz mély szeretet. Nekem sajnos ez most nem jött össze, és nem is vágnék még egyszer neki egyedül ilyen hosszú időre. Egymagadban tekerni sokszor unalmas, az ember nem tudja megosztani mással az élményeit, és különösen kínos egyedül nevetni, úgyhogy útközben összebandáztam egy osztrák sráccal, Juliannal, akivel onnantól öt hónapon keresztül együtt tekertünk.
Sok problémás, vagy veszélyes helyzettel találkoztál?
Úgy 20 alatt volt a defektjeim száma, ami meglepően kevés. Kétszer volt ételmérgezésem, mindkétszer kiütéssel nyert a szinte nyers csirke, amit az étteremben adtak. A La Paz-i csapvíznek csak a fogkefémet tartottam alá, ami már önmagában elég volt egy egyhetes hasmenéshez. De ezenkívül egyáltalán nem voltam beteg. Az, hogy folyamatosan kint voltam a természetben, reggeltől estig, 8 hónapon keresztül, úgy érzem, hihetetlen immunitást adott. Igazából megfázni sem fáztam meg egyszer sem, pedig rengetegszer adódott olyan helyzet, amitől itthon már ágynak estem volna. Egyetlen atrocitásom adódott állatokkal, egy lámával, ami pont előttem csúszott ki az aszfaltra, és esett össze, én meg majdnem átszaltóztam rajta. Emberekkel, pedig akkor, amikor machetékkel felszerelkezve egy tucatnyian ébresztettek bennünket a sátrunkban a falu egészségháza mellett, mert attól féltek, hogy szervkereskedők vagyunk, és a gyerekeikért jöttünk.
Mi volt a legsúlyosabb mélypont?
Fizikailag nem voltak igazán hullámvölgyek. Lelkileg már inkább, és furcsamód éppen a honvágy, ami gyötört. Ha valamire nem számítottam, az az, hogy az évek óta vágyott Andokban tör rám, hogy május van, és én most legszívesebben a Börzsönyben lennék, ahol a mezőkön nyílik és illatozik a kakukkfű.
Mit gondolsz, mi lehetne nagyon nehéz sokak számára ebben az útban?
Szerintem ami leginkább elrettentő a mi kultúránkban élők számára, hogy van, hogy nyolc napig nem tudsz fürdeni, mert semmi lehetőséged nincs rá a sivatagban.
Hogy tájékozódtatok? Működnek a digitális vívmányok a dszungelben vagy a sivatagban?
Igen, ez egészen meglepő, de az internetlefedettség jó volt. A legtöbb helyen volt térerő, olyanokon is, ahol se víz, se áram. A kamerám és a telefonom is tönkrement az út végére a magas páratartalomtól, de az utóbbin végig jól futott a 2000 forintos navigációs alkalmazás, ami pont ugyanazt tudta, mint Julian 160 ezer forintos GPS-e.
Mi az, amit másképp csinálnál?
Vinnék néhány pótalkatrészt. Julian 16 kilónyi ilyet cipelt, nálam még pótküllő sem volt, úgyhogy kéthetente egyszer volt egy komolyabb problémánk az amortizáció miatt. Például egyszer épp 2000 méternyi szintet kellett lefelé gurulnunk, amikor teljesen elkopott az utolsó fékpofám is, úgyhogy egy hatalmas köteg fát kötöttem magam után nehezéknek, az lassított. Julian végtelen röhögések közepette jött mögöttem...
Melyik ország volt a kedvenced?
Kolumbia, ahol meleg van, igazi trópusi hangulat. Paradicsomi hely, ahol minden szinte magától terem, így az emberek se hajtják halálra magukat, inkább zenélnek és táncolnak. Magával ragadott ez az életérzés. Meg azért is, mert a helyiek nagyon vidámak, kedvesek, és ott még sok az érintetlen, gyönyörű táj.
És a helyszín, amibe a leginkább beleszerettél?
A Salar de Uyuni. A világ legmagasabban fekvő és legnagyobb kiterjedésű sósivataga Bolíviában. Mindenkinek receptre írnám fel, hogy muszáj sátraznia ott egyszer az életben, lehetőleg egyedül. Mintha egy másik bolygón lennél az első emberként: egy egészen pici kis pont a semmihez sem fogható csendben. Végtelen térélmény!
Mit hoztál haza az ottani életszemléletből, tanultál valamit az út során?
A természetközeli kis falvak lakói nagyon nyugalmasan élnek. Nem az köti le a gondolataikat, hogy miről maradnak le, milyen karriert szeretnének befutni, sokkal ráérősebb mindenki. Szociálisabbak, van idejük egymásra, nem feszíti őket a stressz, nem gondolják túl a dolgokat. Letisztultabbnak, bizonyos értelemben nemesebbnek tűnik az életük, amitől nagyobb megelégedettség látszik rajtuk, mint rajtunk, európaiakon.
Amit kultúrától függetlenül tanultam az az, hogy minden hullámvölgyet előbb-utóbb felvált valami jó történés. Illés Adorján bringás utazó szavait sikerült tényleg megértenem. Ő mondta egyszer, hogy minden jó, ha a vége jó, és ha még nem jó, akkor nincs még vége. Vagyis végül minden éppen úgy alakul, ahogyan történnie kell. Például az, hogy a végén egy felejthetetlen hetet tölthettem más önkéntesekkel, éppen annak volt köszönhető, hogy a bringám hátsó agyában szétment a csapágy.
Mennyi idő volt visszaintegrálódni?
Hú, hát december végén jöttem haza, és még most is csak pislogok, mint faltörő kos a fotocellás ajtó előtt. A pezsgő hangulatú trópusok után földet érni a szürke, téli bécsi reptéren, nem volt könnyű. Ami pedig igazi élesváltás, visszatérni a civilizációba, azután, hogy hónapokig sokszor szinte társadalmon kívüliekként éltünk. Koszosan, mert olykor alkalmunk sem volt fürdeni, hónapokig ugyanabban a néhány ruhában. Juliannak csak egy szál pólója és egy az út során rommá szakadt rövidnadrágja volt, úgyhogy tényleg eléggé hajléktalan üzemmódba kapcsoltunk néha, de ezzel jár, ha nem akarunk végtelen cuccot magunkkal cipelni.
Felbecsülhetetlen érték, hogy itthon tiszta víz folyik a csapból, sőt, hogy egyáltalán van csap, ez a világ jelentős részén nem magától értetődő. Ugyanakkor nagyon jó volt ennyi időt kint tölteni a szabadban, ezt a természetközeli életmódot itthon is szeretném folytatni.
Mi is folytatjuk. Hamarosan rengeteg fotóval mutatjuk be Benedek élményeit. Ízelítőnek itt a videó, amit legemlékezetesebb pillanataiból saját maga állított össze: