Aki boldoggá tette őket, azt nem felejtik el – Kiprich Józsefre még mindig figyel a Feyenoord

Vágólapra másolva!
2023.02.06. 11:58
null
Az 1908-ban alapított Feyenoord első 100 évének álomcsapatában Kiprich József is helyet kapott (Fotók: Árvai Károly)
Egy óvatlan mozdulat következtében november végén szenvedett súlyos balesetet Kiprich József. A Tatabánya-, a Feyenoord- és az APOEL-szurkolók korábbi kedvence két hónapot töltött kórházban, illetve rehabilitációs intézetben, ám a Képes Sportot már az otthonában fogadta – még kerekesszékben ülve, de mosolyogva beszélt szinte mindenről, csak a következő születésnapjáról nem...

– A legfontosabb kérdés: hogy van?
– Javulóban. Néhány napja jöttem haza a kórházból. De már jobb, sokkal jobb, mint volt.

– Egy rossz mozdulat volt?
– Megcsúsztam a lépcsőn, és puff, estem akkorát, amekkorát nem is lehet. Combnyaktörés és könyöktörés...

– Ha nem tévedek, az igazán súlyos sérülések elkerülték huszonegy évig tartó profi pályafutása során.
– Bajlódtam ezzel-azzal, ám nagy baj sohasem ért. Most három, de az is lehet, hogy négy órán át műtöttek az orvosok, egyszerre próbálták rendbe tenni a könyökömet és a combomat. Bár idehaza – nem tagadom, kicsit lustaságból is – leginkább kerekes-székkel közlekedem, úgy tűnik, remek munkát végeztek, ha minden jól megy, néhány hét múlva már segédeszköz nélkül is tudok mozogni. Addig meg ott van a járókeret...

– Előbb a tatabányai kórház, majd a kisbéri rehabilitációs intézet „vendégszeretetét” élvezte, az ünnepeket is bent töltötte. Nem lehetett könnyű.
– Nem, de legalább jó kezekben voltam, ezúton is köszönök mindent a doktoroknak és az ápolóknak. A lényeg, hogy a gyógyulás útjára léptem, és a jelek szerint nem szenvedtem maradandó sérülést. Igaz, nem sokon múlt. Merthogy azt még nem említettem, hogy van csípőprotézisem – naná, hogy arra a lábamra estem, amelyikbe „beszerelték”. Hála az égnek, azt nem érte ütés. Két centin múlt... Ha az ripityára tört volna, aligha beszélgetnénk most idehaza. Volt tehát valami jó is a rosszban: a csípőprotézisem egyben maradt. Azért már várom, hogy a saját lábamon járhassak. Egyszer úgyis azt beszéltük Zümivel, vagyis Marosi Lászlóval, a tatabányai kézilabdacsapat elnökével, hogy beszállok hozzájuk. Legfeljebb állócenter leszek...

A kerekesszékből hamarosan feláll, s megkezdi a munkát a gyógytornásszal
A kerekesszékből hamarosan feláll, s megkezdi a munkát a gyógytornásszal


– El is tudom képzelni, hogy ez korábban tényleg szóba került.
– Zümi már régóta fűz... S igen, valóban beszéltünk róla. Én lettem volna Magyarországon az egyetlen, akinek van NB I-es foci- és kézilabdameccse is. Elkészítettük volna az igazolást, hogy egy percre beállhassak. Aztán hagytuk, pedig én benne lettem volna.

Gyanítom, sokat segít a felépülésben, hogy hazatérhetett.
– Csaknem két hónapot voltam bent, azért az sok. Már a kacsacombot meg az egyéb finomságokat is untam... Csak vicceltem, tudjuk, milyen a kórházi koszt. A rehabilitáció persze folytatódik, jön a gyógytornász, nincs menekvés.

– Mondhatni, hogy mindenhol jó, de a legjobb itthon?
– Most különösen.

1985. ÁPRILIS 17., AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG 0–3 (KIPRICH DUPLÁJA)


JÁRÓKERETRE TÁMASZKODVA NEM LEHET EDZÉST VEZETNI

– S mindenhol jó, de a legjobb Tatabányán?
– Tulajdonképpen igen. Ezt a házat is azért építettük hajdanán, hogy ha véget ér a légiósélet, ide jöjjünk haza. Így is történt, 1998 óta lakunk itt.

– Felvetődött valaha, hogy elköltözzön Tatabányáról?

– Nem! Nekem ez a város rengeteget jelent. Itt születtem, itt nőttem fel, itt kezdtem el futballozni, itt lett belőlem élvonalbeli labdarúgó – soroljam még?

– Sokan ismerik, szeretik szűkebb pátriájában?
– Persze. Ha megyek az utcán, leszólítanak, megállítanak, olyankor jókat beszélgetünk.

– Meg is becsülik?
– Nehéz kérdés... Szerintem annyira nem.

1989-től 1995-ig játszott a holland Feyenoordban (Fotó: Getty Images)
1989-től 1995-ig játszott a holland Feyenoordban (Fotó: Getty Images)


– Ezt miben érzékeli?
– Például abban, hogy semmilyen funkciót nem töltök be a klubnál. Volt idő, amikor edzősködhettem a Bányásznál Vincze Piluval, de aztán elfelejtettek. Holott rajtam nem múlna, úgy vagyok vele, kinek segítsek, ha nem a Tatabányának?!

– Vajon lehet még visszaút?
– Egyszer minden változhat, de ha eddig nem kerestek, most már miért tennék?! Nem akarok bántani senkit, tudomásul veszem, hogy ez van. Annyira nem is érdekel már.

– Azért ez szomorú.

– Megvan az okom rá, miért nem járok ki a meccsekre, ám ezt megtartanám magamnak. Tudom, hogy most jól megy a csapatnak, ha a távolból is, de szurkolok, hogy jusson fel az NB II-be. Ennél többet nem tehetek.

– Az ősszel a megyei első osztályban szereplő Vértesszőlős edzője volt. Tavasszal tudja folytatni a munkát?
– Járókeretre támaszkodva nem lehet edzést vezetni... Úgy beszéltük meg, nyáron visszatérünk erre a kérdésre. Remélem, addigra minden rendben lesz. Ha igen, még a cicázásba is beszállok, mint eddig. Az úgyis jól ment még.

– A megbecsüléshez visszakanyarodva: jól tudom, hogy a Feyenoord egy másodpercig nem feledkezett meg önről?
– Jól tudja! A kórházban is folyamatosan érdeklődtek az állapotomról, a vezetőség tagjai ugyanúgy kerestek, mint a szurkolók, volt, aki egy erre az alkalomra legyártott üdvözlőlapot is küldött nekem. Egy házaspár megszerezte a címem, összeállította a kártyát és írt néhány nagyon kedves sort. Jólesett, na. És az is, hogy a klub meghívott a március negyediki, Groningen elleni meccsre. Meglátom, mi lesz addig, de úgy kalkulálok, hogy talán már belefér. Felemelő újra és újra tapasztalni, milyen tisztelettel viseltetnek irántam Rotterdamban. Más futballkultúra. Teljesen más világ. Ott respektálják az embert. Főleg azt, aki letesz valamit az asztalra.


A ROTTERDAMI CSALÁDTÓL A CIPRUSI NYARALÁSIG

– Karrierje során az volt a legszebb időszak, amit a Feyenoordnál töltött?
– Semmi kétség! Minimum negyvenezren kint voltak minden mérkőzésen, talán nem kell részleteznem, milyen volt a hangulat. Meg hát sikerek is voltak, ugye. Egyszer lettünk bajnokok, négyszer Holland Kupa-győztesek, a Kupagyőztesek Európa-kupájában bejutottunk az elődöntőbe – a szurkolók imádtak minket, mi imádtuk őket. Vannak szép emlékek.

– Előjönnek a mai napig?

– Ami ott történt, egy életre belém ivódott! Természetesen követem a Feyenoordot, nézem a meccseket, az összefoglalókat, a híreket. Örülök, hogy remekel ebben az idényben, vezeti is a bajnokságot, szorítok, hogy meg is nyerje. Az 1993-as elsőségünk óta csak kétszer lett aranyérmes a klub, éppen itt az ideje az újabb diadalnak. Óriási fieszta lenne, legalább akkora, mint a mi időnkben volt. Akkor százötvenezren ünnepeltek a város utcáin. Le is amortizálták a centrumot... A Fe­yenoord drukkerei fanatikusak, élnek-halnak a csapatukért – és aki boldoggá teszi őket, nem felejtik el. Ahogyan a vezetőség sem. Ezért is fordulhat elő, hogy szüntelenül érdeklődnek, küldik a meghívókat, a repülőjegyeket. Állnak mindent, csak legyek ott. Fantasztikus emberek.

– Eltöprengett már azon, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot?
– A hozzáállásommal, a töretlen győzni akarásommal, a góljaimmal, no meg azzal, hogy egynek tartottam magamat közülük. Ha valaki megszólított, szíves-örömest megálltam beszélgetni, sohasem mondtam, hogy bocs, most hagyjatok. Szerintem ez is hozzátartozik a futballista életéhez, fontos, hogy tartsa a kapcsolatot a drukkerekkel, ha aláírást, közös képet szeretnének, vagy csak társalogni kicsit, nem ildomos nemet mondani. A szurkolók jönnek ki a mérkőzésre, ők veszik meg a jegyet és a különböző relikviákat, ők töltik meg a lelátót – ahogy ők vannak érted, úgy vagy te is értük.

– A régi társakkal tartja a kapcsolatot?

– Elsősorban Arnold Scholtennel. Ő már volt Tatabányán is. Vele kifejezetten jó barátságban voltam. Manapság utánpótlásedzőként dolgozik a klubnál, ugyanúgy, mint Gaston Taument – mondom, a Feyenoordnál nem felejtik el a régi klasszisokat.

EMLÉKEZETES MEGMOZDULÁSAI A FEYENOORD MEZÉBEN




– Hiányzik, amit Rotterdamban átélt?

– Hogyne hiányozna! Egy-két napig itt ülhetnénk, ha mindent el akarnék mesélni. Nem akarom túlragozni, de ami körülvett minket, szédületes volt! Csapaton belül is mindenki jóban volt mindenkivel. Szerintem az volt minden idők egyik legjobb brigádja, ha egy-egy sikert megünnepeltünk, nem hárman jöttünk össze, minimum tizenöten.

– Cipruson is jól érezte magát?
– Nagyon! Az első évben megnyertünk mindent az APOEL Nicosiával, amit csak lehetett, nem csoda, hogy az elnök körbeugrált bennünket. Imádta a három magyart, Kozma Pistát, Kovács Kálmánt és engem. Mondhatom, hogy két évig szinte nyaraltam. Edzés után be a kocsiba, le a tengerpartra, én a napernyő alatt, a gyerek meg rohangál a homokban és a vízben. Dani ötéves volt, Dávid egy, amikor Ciprusra igazoltam, Dani hatalmas csibész volt, folyton összeverekedett valakivel. Vagy őt kergették, vagy ő kergetett valakit.

– Apja fia?
– Én nem voltam ennyire rossz. Dávid sem, sőt! Csendben eljátszott a legóval, tologatta az autóit. Most is így vannak, Dani jön-megy, Dávid meg nyugiban van. De nem baj, jól van ez így. A legfontosabb, hogy egészségesek és boldogok legyenek.

– Ha ön olyan boldog volt a Feyenoordnál, nem maradhatott volna tovább?
– Sajnos nem. Magyarország még nem volt az Európai Unió tagja, amikor eljöttem Rotterdamból, márpedig az akkori szabály szerint, ha hat évnél többet töltök egy klubnál, életjáradékot kellett volna kapnom. Ma már ez másként működik, de akkor nem volt más választásom, mint egyesületet váltani. De vegyük úgy, hogy az élet kárpótolt a ciprusi szerződéssel, hiszen bajnok, kupagyőztes, gólkirály és az év játékosa lettem.

A ciprusi APOEL csatára 1995 és 1997 között volt – a védők bottal ütötték a nyomát
A ciprusi APOEL csatára 1995 és 1997 között volt – a védők bottal ütötték a nyomát


A HOLLAND MÓDSZERT KELLENE ITTHON IS BEVEZETNI

– Korábban beszélt arról, hogy rendszeres anyagi juttatást kap – a hollandiai éveknek köszönhetően.
– Örülök, hogy szóba hozta, mert ezt a módszert jó lenne itthon is bevezetni, sokak életét könnyítené meg. Amikor a Feyenoord kötelékébe tartoztam, a fizetésem huszonöt százalékát levonták, az összeget egy szociális alapban helyezték el. Értelemszerűen nem csak tőlem vonták, hanem mindenkitől – az illető jövőjét, a futball utáni életét szem előtt tartva. A levont pénzhez sokáig nem lehet hozzáférni, csak harmincöt éves kor után igényelheti valaki a folyósítását, méghozzá havonta. Ezt mindenki attól függően kapja meg, hogy annak idején milyen konstrukciót választott. Én már egy ideje kapom, és még kapni is fogom, nincs miért aggódnom. Na, ezt kellene Magyarországon is meghonosítani. Ha egy profi labdarúgó havonta csak kétszázezer forintot tetet félre, az egy évben majdnem két és fél milliót jelent. S ha tíz évig focizol viszonylag magas szinten, abból már csak összejön annyi, hogy ha a karriered véget ér, de nincs mihez kezdened, nem maradsz éhen. A futballista addig él jól, amíg játszik. Amikor elmúlik ez az időszak, akkor jön az, hogy mit csináljon. Menjen el a szakmájában dolgozni? Életében nem dolgozott benne...

– Apropó, önnek van szakmája?
– Papíron karosszéria-lakatos vagyok. Más lapra tartozik, hogy még egy kalapácsot sem emeltem fel...

– A vizsgán hogy ment át?
– Úgy, hogy akkor már ifjúsági válogatott voltam... Megkérdezték tőlem, hogy van, József, rávágtam, hogy köszönöm, jól, mire ők, köszönjük, mi is, ennyi volt. Akkoriban így ment, aki élsportoló volt, ennyi előnyt élvezett. Sokat nem voltam suliban, mert hol bajnoki, hol válogatott meccsen léptem pályára. Az jó kis korosztályos válogatott volt ám, a legtöbben eljutottak legalább az NB I-ig. A mi időnkben még nem volt akadémia, a képzést az jelentette, hogy állandóan fociztunk. Ha nem edzésen, akkor a réten. Nem is volt más játékom, csak a labda. Hú, de sokszor összecsaptunk a dózsakertiekkel!

– Ki nyert?
– Többnyire mi, de egy-egy derbi kimenetele azon is múlt, ki tudott éppen lejönni. Én már akkor futballista akartam lenni, amikor csak tehettem, játszottam. A fater néha fenéken is billentett, hogy hova tűntem. Mondtam, hogy a réten fociztam.

A magyar válogatottban 70-szer szerepelt, ott volt az 1986-os világbajnokságon (Fotó: Imago Images)
A magyar válogatottban 70-szer szerepelt, ott volt az 1986-os világbajnokságon (Fotó: Imago Images)


– Ott szúrták ki a Tatabánya megfigyelői?

– Nem, az általános iskolai csapatban, amellyel három éven keresztül bejutottunk az úttörő olimpia országos döntőjébe. Aztán annak rendje és módja szerint végigjártam a szamárlétrát, még a tartalékbajnokságban is játszottam Arany Misiékkel. Az sem volt semmi! Több ezren állták körbe az alsó földes pályát, majd amikor befejeződött a „kettő” meccse, felmentek a stadionba, az első csapat mérkőzésére. Annyi jó játékos volt itt, hogy az hihetetlen! Amikor először beléphettem a nagyok öltözőjébe, nem mertem körülnézni. Leültem a helyemre, és csak bámultam a cipőmet...

– Olyan jó csapat volt, hogy kis híján bajnok lett.
– Igen, de egy erősebb gárda mindig volt. Egyszer úgy lettünk másodikok a Honvéd mögött, hogy a kispestieknek tizenkét válogatott futballistájuk volt, még a padra is jutott egy... Ha innen nézem, az ezüst is szépen csillogott. A nyolcvanötös kupadöntő végén viszont nem annyira, ott ötöt kaptunk a Honvédtól, azt sem tudtuk, hol vagyunk. Ilyen zakóból Cipruson is kijutott egy, a KEK nyolcaddöntőjében a Deportivo La Coruna ellen nulla nulla lett az első mérkőzés otthon, a visszavágó előtt az elnökünk azt szajkózta, hogy majd a hazai pályájukon tiporjuk a földbe a spanyolokat! Nos, nyolc nulla lett a vége – nem ide. S ha ez nem lett volna elég, hazafelé hatalmas viharba kerültünk, kis híján lezuhantunk. Kevésszer rettegtem annyira, mint akkor. Amúgy is féltem a repüléstől... Egyszer a Tatabányával is majdnem odavesztünk. Feröerre utaztunk UEFA-Intertotó-kupamérkőzésre, de akkora köd volt, hogy a gép nem tudott landolni. A pilóták Izland felé vették az irányt, ám félúton szóltak, hogy oda ne menjünk, mert kisebb földrengés volt. Én az első sorban ültem, a pilótafülke ajtaja nyitva volt, azt láttam, hogy a kapitány és a másodpilóta kétségbeesve forgatja a térképet... Végül találtak egy skót szigetet, ahol végre-valahára le tudtak szállni. Utóbb derült ki, hogy hat-hét percre elegendő üzemanyag maradt a tartályban... Szóval ha valami nem hiányzik a pályafutásomból, az a repülés.

– Ha azt mondom, hetven, mi ugrik be?

– A válogatottságaim száma. Szép szám. Ámbár lehetne több is, de sokat voltam sérült. Gyerekként a réten azért aláírtam volna, hogy ennyiszer magamra ölthetem a címeres mezt. Sok élményt, ráadásul örök élményt adott nekem ez a hetven meccs. Főleg, ha nyertünk. Márpedig elég sokszor nyertünk. Jóllehet beleszaladtunk sajgó pofonokba, az egyik legcsúfosabb a Hollandia elleni hazai vereség volt 1985-ben. Már kijutottunk a világbajnokságra, a Népstadion telt háznyi közönsége ünnepelni akart, de a hollandok nyertek egy nullára. Úgy kellett elmenekülnünk a végén... Ez majdnem annyira fájó volt, mint a szovjetek elleni nulla hat Mexikóban. Ha meccs közben megkérdezik, fogalmunk sem lett volna, hogy hívnak minket...

„Hála istennek, van mire büszkének lennem!”
„Hála istennek, van mire büszkének lennem!”


– Azóta sem járt a magyar válogatott vébén. Mit gondol, Marco Rossi csapatának összejön a következő alkalommal?
– Szurkolok a kapitánynak és a játékosoknak, megérdemelnék, hogy kijussanak a világbajnokságra is – csakhogy ez iszonyú nehéz feladat. Mindamellett tetszik a mostani együttes, Marco Rossi jól összerakta, és vannak kiváló képességű futballistáink is. Szalai Ádám visszavonulását borzasztóan sajnálom, fontos láncszem volt a pályán és a pályán kívül is. Bízom benne, hogy Szoboszlai Dominik átveszi a vezérszerepet. Jó nézni a játékát, szenzációs rüsztje van, jól lát a pályán és cselezni is tud. Az édesapjával, Zsolttal együtt futballoztam Tatabányán, úgyhogy már csak ezért is drukkolok neki.

– Szeptemberben tölti be a hatvanat...
– Ezt meg sem hallottam! Hangsúlyoznám, hogy még csak ötvenkilenc vagyok.

– Ennyire ijesztő a hatvan?

– Azért az már sok. Amilyen szép szám a válogatott kapcsán a hetven, olyan csúnya ez a hatvan.

– Akkor maradjunk az ötvenkilencnél. Mire a legbüszkébb ebből az ötvenkilenc évből?
– A családomra, a sikerekre, a szurkolók szeretetére – hála istennek, van mire büszkének lennem. A csúcs persze az a hat esztendő volt, amit a Feyenoordban töltöttem. Amiben részem volt, nem is lehet szavakkal visszaadni – azt át kellett élni...


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 4-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik