Eddig a vízilabdát érte a legtöbb kritika, hogy a közönség és a tévénéző nagy része azt sem tudja, mi történik a medencében, miért ítéli ezt vagy azt a bíró. Katarban a focivébé is eljutott oda (ehhez nyolc nap kellett), hogy emberek ezrei találgatnak a következő kérdésekben:
Meddig fog tartani az a meccs, amit néznek?
Miért hosszabbít egy simának tűnő, mindössze egy ápolást hozó első félidő után 10 percet a bíró?
Ki dönti el voltaképpen, mennyi legyen a hosszabbítás?
Ha a negyedik játékvezető a 7-es táblát emeli fel, azaz 7 perces hosszabbítást jelez, akkor hogy lesz ebből 14 perc?
Egyáltalán miért történik mindez?
Persze, a FIFA bírófőnöke, az olasz Pierluigi Collina megmagyarázta már, át is vette mindezt a világsajtó, ne is ragadjunk most le ennél.
Sokkal érdekesebb az, hogy az IFAB, vagyis a a sportág Nemzetközi Szabályalkotó Testülete elé került egy olyan javaslat, hogy a labdarúgásban is térjenek át a tiszta játékidő mérésére.
A javaslat úgy szólt, hogy egy meccs legyen 60 perces (azaz 2x30 perces), amit a tiszta játékidő elvei szerint mérnek.
Nem kell csodálkozni azon, hogy az IFAB tagjai lesöpörték a javaslatot, miközben mindenki tudja, hogy a világ legerősebb bajnokságában, a Premier Leauge-ben egy mérkőzésen átlagosan 55 percig van játékban a labda, de vannak olyan bajnokságok, ahol ez az időtartam 45 percre esik le. Ehhez képest a 60 perces javaslat igazán gáláns és nagyszerű volt, ám a megcsontosodott szabályalkotók nem kértek belőle.
Kik az IFAB tagjai?
Az IFAB-ot, azaz a Nemzetközi Szabályalkotó Testületet 1866-ban alapították meg. A testületnek 8 tagja van. A FIFA 4 delegáltat küld az IFAB-ba, míg az angol, a skót, a walesi és az északir szövetség 1-1 tagot delegál. Minden döntés akkor érvényes, ha a tagság legalább 3/4-e, azaz 6 ember egységesen szavaz. Már az is komikus, hogy a 207 tagországgal rendelkező FIFA mindössze 4 szavazati jogot kap. A testület ereje elképesztő, működésébe a FIFA sem tud beleszólni.Térjünk most vissza Katarba, ahol egészen elképesztő hosszúságú meccseket is láttunk. Már az is nagyon sokat mondó adat, hogy a világbajnokság első nyolc meccséből összesen egy olyan volt, amely 100 perc alatt fejeződött be. A többi játékideje elérte vagy meghaladta a 100 percet.
Nekem a kedvenc példám a szombati Lengyelország-Szaúd-Arábia mérkőzés volt. Ennek az első félidejében egyszer volt egy ápolás, egy gól esett, de amúgy semmi olyan extra történés nem volt, amely rendkívüli hosszabbításra adott volna okot.
A brazil bíró már az első félidőben 10 (!) perces hosszabbítást rendelt el, aminek senki sem tudja az okát.
Az egészen biztos, hogy 10 percet nem állt a játék az első félidőben. Ennek ellenpéldája volt a vasárnapi Japán-Costa Rica meccs első félideje, amely annyira alacsony színvonalú játékot hozott, hogy az angol bíró egyetlen perc hosszabbítás után fújta le az első félidőt.
Pierluigi Collina és csapata arra hivatkozik, hogy túl sok az elvesztett idő egy-egy mérkőzésen. Szerintük tűrhetetlen, hogy egy gólt egy-másfél percen át ünnepel egy csapat.
Ha egy félidőben három gól esik, akkor akár 5 perc is elveszhet a meccsből, ezt pedig pótolni kell" -
szólt Collináék intelme. Ez igaz, csakhogy mindez egyáltalán nem újlekeltű dolog. Nem most kezdtek el a játékosok "nagyon örülni", nem most kezdődött ela fetrengéses időhúzás, ezek korábban mind ismert elemei voltak a meccseknek.
Még csak ezzel sincs baj.
A baj azzal van, hogy túl nagy hatalmat adtak a bírók kezébe,
akik akkor fújják le a meccset, amikor kedvük van. Márpedig az Argentína-Szaúd-Arábia (1-2) mérkőzésen nagyon úgy tűnt, hogy a szlovén Slavko Vincic a hosszabbítás hosszabbításának hosszabbítását is engedte, hátha egyenlítenek Messiék.
A legnagyobb baj a következetlenség.
A vasárnapi bombameglepetést hozó Marokkó-Belgium (2-0) meccs második félidejének a végén a mexikói Ramos bíró 5 perces hosszabbítást jelzett. Ebben a hosszabbításban esett a marokkóiak második gólja, amely után hatalmas ünneplés kezdődött. Ezzel elment 2 perc, de a bíró ezt nem számolta bele, hanem a 95. percben lefújta a meccset. Magyarul: nem követte Collina intelmeit. Innentől kezdve pedig magyarázhat bárki bármit, az egész hosszabbításos bulit a teljes következetlenség jellemzi.
Extra hosszú meccsek a katari világbajnokságon
Katar-Ecuador (nyitómeccs): + 10 percA fogadtatás egyelőre vegyes. A Liverpool korábbi középpályása, Jamie Carragher a Twitteren így nyilatkozott: "Élvezem, hogy ilyen sok lett a hosszabbítás. Túl sok az időpazarlás ebben a sportágban." Ezzel szembemegy egy másik vélemény. Matt Konopinski fizioterapeuta arra hívta fel a figyelmet - és mennyire igaza van -, hogy az agyonstrapált és végletekig széthajtott játékosok újabb és újabb extra terhelést kapnak, emiatt pedig fennáll a sérülésveszély.
Gondoljunk bele, az Anglia-Irán meccs 119 percig tartott, amely 1 perccel volt rövidebb, mintha a vb egyenes kieséses szakaszában döntetlen állás után 2x15 perc hosszabbítás következik.
Csakhogy ott van egy szünet a rendes játékidő lefújása után és van egy kis szünet a 105. percben, amikor térfelet cserélnek a csapatok. De egy olyan meccsen, ahol a második félidőre 14 perc hosszabbítást pakol rá a bíró, 59 percig folyamatosan játszanak a csapatok.
Végül beszéljünk arról, ami szinte minden egyes sportági világszövetséget nyomaszt: a felnövő nemzedék, a mai tizenévesek egyszerűen képtelenek végignézni egy 90 perces focimeccset (most akkor ne is beszéljünk arról, hogy nem 90, hanem 119 perces is lehet egy-egy mérkőzés.) Ők már az összefoglalókat is átpörgetik,
nekik már az 5 perces összefoglaló is hosszú,
csak a gólokat nézik meg és lapoznak/görgetnek tovább. Hogyan lehetne őket bekapcsolni a sportágba, hogyan lehetne meggyőzni, hogy érdemes végignézni egy-egy meccset. Vak, aki nem látja, mekkora bajban vannak a giga-sportesemények is (az olimpiát már nagyon régóta nem nézik a fiatalok.)
Egyetlen szurkolónak sincs arról fogalma, miért van ennyi hosszabbítás, mikor lesz valójában vége a meccseknek.
Az agyvérzésközeli állapotban lévő edzők az oldalvonal mellett az órájukra mutogatva ugrálnak és ordítanak, a fiatalok hátat fordítanak ennek is,
csak az IFAB és Signor Collina dől hátra elégedetten, miközben focigyilkosokat csináltak a bírókból.