Ünneplő tömeg várta a magyar válogatottat, amikor kiütöttük a románokat

Szőke István, labdarúgó, labdarúgás, Ferencvárosi TC, FTC, 1967
Budapest, 1967. április 16. Szőke István (b) belövi az FTC második gólját az Újpesti Dózsa elleni NB I-es labdarúgó-mérkőzésen a Népstadionban. A mérkőzés végeredménye: 3:0. MTI Fotó: Pálfai Gábor
Vágólapra másolva!
A magyar labdarúgó-válogatott az elődöntőbe jutásért lépett pályára az Európa-bajnokságon. Ezt manapság nehéz elképzelni, de pont fél évszázaddal ezelőtt győzelmi esélyei voltak nemzeti csapatunknak egy ilyen találkozón. Sőt, sokan titokban a kontinensviadal megnyerését is el tudták volna képzelni. Ám már a legjobb négy közé vezető út sem volt tükörsima, kátyúktól mentes. Emlékezés egy felejthetetlen magyar-román összecsapásra, amelyet napra pontosan 50 évvel ezelőtt rendeztek meg Belgrádban.

Az Európa-bajnoki selejtezők során a legjobb nyolc között Romániával találkozott Illovszky Rudolf csapata. A kiírás értelmében a kupamérkőzések mintájára a két mérkőzésen szerzett több gól döntött.

Ha a 180 perc során mindkét csapat ugyanannyi gólt szerzett, akkor a maitól eltérő módon döntötték el a továbbjutást, de erről majd később.

Először arról essen szó, hogy a negyeddöntőt megelőzően négyfős csoportokban rendezték a selejtezőket, és a kvartettek győztesei jutottak a legjobb nyolc közé. Válogatottunk Franciaországot, Bulgáriát, és Norvégiát legyőzve jutott abba a fázisba.

Illovszky Rudolf szövetségi kapitány eligazítást tart a játékosoknak Forrás: MTI/Petrovits László

Itt Magyarország és Románia először 1972. április 29-én találkozott a Népstadionban. A mérkőzés körítése nyilván semmilyen szinten nem hasonlítható össze a tavalyi Európa-bajnokság budapesti meccsein tapasztalttal. Ám a hangulattal nem volt gond, mert 68 ezer néző zsúfolódott össze a létesítményben, és a hivatalos politikai állásponttal ellentétben egy átlagos magyar fociszurkoló nem lelkesedett a románokért. Ez érezhető volt a találkozón is, bár akkoriban nem illett szidni egy barátinak mondott ország játékosait. Branikovits László révén hamar vezetést szerzett a magyar válogatott, voltak lehetőségei az előny növelésére is, ám a második félidőben feljöttek a vendégek, és a Szatmárnémetiből származó magyar focista, Satmareanu (Szatmári) fejesének köszönhetően döntetlennel utazhattak haza. A románok kapitánya, Nikulescu elégedett is volt az 1-1-el, amikor így értékelt:

Az 1972-es Eb negyeddöntőjének visszavágója előtt nem tétlenkedett a magyar csapat, olyat tett, ami manapság elképzelhetetlen: folytatta az 1974-es világbajnokság selejtezőit. Méghozzá egy Málta elleni 3-0-s győzelemmel. Majd május 14-én, vasárnap jött a bukaresti visszavágó, mely 2-2-re végződött.

Pedig válogatottunk közel volt ahhoz, hogy nyerjen 75 ezer néző előtt, de 2-1-es vezetésnél Kocsis Lajos 11-esét Raducanu védte.

Ez a büntető-mizéria akkoriban jellemző volt nemzeti csapatunkra, pedig akkor jobb százalékkal értékesítették ezt a nagy lehetőséget a játékosok, mint manapság. Románia egyenlített, és mivel nem döntött az idegenben lőtt több gól, jöhetett három nap múlva a harmadik meccs – semleges helyszínen. Ez a mindkét fővárostól nagyjából azonos távolságra lévő Belgrád stadionja lett.

Bene Ferenc az akkori magyar válogatott egyik legfontosabb embere volt Forrás: Puskasakademia.hu

Válogatottunk hazautazott, de együtt maradt a szerdai találkozóig. A mai világban elképzelhetetlen, hogy a belgrádi mérkőzés napján még a Margitszigeten keltek a játékosok. A repülőgép reggel fél kilenckor szállt fel, vagyis kevesebb, mint 12 órával a kezdés előtt. A távolság persze nem nagy, egy bő félóra alatt megérkezett a küldöttség a sorsdöntő találkozó városába. A gáláns házigazdák szállodai szobákat béreltek a csapatnak, így a korán kelő játékosok tudtak egy kicsit pihenni a mérkőzés előtt. A csapattal együtt utazó tudósítóknak

Bene Ferenc és Páncsics Miklós határozottan állította, hogy a két döntetlen után ezúttal magyar győzelem születik.

Juhász István nem volt ilyen bátor, ő csak azt vette biztosra, hogy nem lesz negyedik meccs a két csapat között. Ebben teljesen igaza volt, mert az újabb döntetlen esetén az akkor még gyakorlatilag ismeretlen büntetőpárbaj döntött volna. Ám erre nem került sor.

A találkozónak előmeccse is volt, méghozzá egy jugoszláv bajnoki találkozó. A Partizan Beograd a Vardar Szkopjéval játszott, ami azért tűnt jó ötletnek, mert a két idegen ország válogatottjának összecsapására kérdéses, hogy mennyien lettek volna kíváncsiak. Főleg úgy, hogy a „jugó" csapat néhány nappal korábban a Szovjetunióval szemben elbukott a negyeddöntőben, és ez különösen annak tükrében volt nagyon szomorú szurkolóinak, hogy

négy évvel korábban döntőt játszott az Eb-n. Jugoszlávia 1968-ban az első mérkőzés döntetlenje után csak a megismételt találkozón kapott ki Olaszországtól, és lett ezüstérmes.

Az okos szervezésnek köszönhetően a Partizan-stadionban 55.000 néző látta a nekik semleges, a két érintett országnak sorsdöntő találkozót. Akkor még nem létezett sportturizmus, de egyébként is a szocialista magyar és román drukkerek számára a félkapitalista Jugoszlávia elérhetetlen hely volt.

Labdarúgó Európa-bajnoki negyeddöntő, 3. mérkőzés:
Magyarország-Románia 2-1 (1-1)
Belgrád, 55 ezer néző. Vezette: Mihasz Hristosz (görög)
Magyarország: Rothermel — Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. — Juhász I— Kocsis, Zámbó — Szőke, Bene, Kű.
Románia: Raducanu — Satmareanu, Lupescu, Dinu, Deleanu — Dumitru, Dobrin, Domide — Lucescu, Nunweiller, Neagu.
Csere: Dembrovski helyett Domide a mérkőzés előtt, Deleanu helyett Halmageanu az 54. percben.
Góllövő: Kocsis a 26. percben, Neagu a 33. percben, Szőke a 87. percben.

A két kapitány az utolsó pillanatig taktikázott, próbált túljárni a másik eszén. Illovszky az alapcsapatából kénytelen volt nélkülözni a második mérkőzésen megsérülő Vépi Pétert. Továbbá meglepő húzásként a kapuba Géczi István helyére Rothermel Ádámot tette, míg Szűcs Lajos posztjára Kű Lajost. Kollégája, és ellenfele még váratlanabb dolgot művelt. Dembrovskit írta be a jegyzőkönyvbe, és küldte ki melegíteni, majd váratlanul a kezdőcsapat tagjaként már Domide lépett pályára. Ez a magyarázata, hogy már a találkozó előtt elhasználta az egyik cseréjét, az akkor lehetséges kettőből.

Kű Lajos kulcsfigurája volt a magyar válogatottnak a belgrádi mérkőzésen Forrás: MTI/Kollányi Péter

Nem ezen múlott a mérkőzés. Bár Kű Lajos beállítása sokat dobott a magyar teljesítményen. Az első félidőben remekül játszott a magyar válogatott, és Kocsis Lajos révén vezetést is szerzett. Ám csak hét percig tartott az előny. Az akkori vélekedés szerint a románok állóképessége jobb volt, így az 1-1-es első játékrész után volt ok az aggodalomra.

Ám az a csapat nagyon tudott harcolni nemzeti mezben!

A Népsport akkori tudósítója így számolt be a mindent eldöntő gólról: A 87. percben Páncsics szabadított fel a magyar kapu előtt, Juhász Péterhez továbbított, a balhátvéd a román kapu tizenhatosának előterébe küldte a labdát. A lapos labdát Kű átlépte, az Benéig jutott, a középcsatár az őt támadó két román védő között csinált egy cselt, majd legurította a labdát a nagyszerűen érkező Szőke elé, a jobbszélső tizennégy méterről laposan, élesen a jobb sarokba lőtte a labdát, amelyet a vetődő Raducanu csak ujjheggyel tudott érinteni.

A meccs a párharc 267. percében dőlt el.

Szolid ünneplés következett a gyepen, majd rohanás a reptérre. A gépen már emelkedett hangulat uralkodott, a küldöttség végigénekelte az utat. Mivel nem Montevideóból, vagy Melbourne-ből kellett hazatérni, így rendesen berekedni sem volt ideje senkinek, a fedélzeten elfogyasztott italok minősége és mennyisége pedig nem került be a sporttörténelembe.

Szőke István, aki a mindent eldöntő gólt lőtte a románoknak Fotó: Polyák Attila - Origo

Az viszont igen, hogy éjszaka, fél egykor ért haza a repülő, és az akkori szokásokkal ellentétben többszázan vártak a csapatot Ferihegyen.

Ez azért is volt különleges, mert aznap minden drukkernek reggel (többnyire korán) jelenése volt a munkahelyén.

A játékosok is csak aznap pihenhettek, másnap már ismét együtt gyakoroltak. Ugyanis egy héttel később Stockholmban folytatták a világbajnoki selejtezők sorát. Majd június 14-én következett a Szovjetunió elleni Eb-elődöntő, amely azóta is fájó emlék mindenkinek, aki látta. A sok kihagyott helyzettel, az újabb elhibázott 11-essel, és az 1-0-s vereséggel. De ez már egy másik történet.