Negyvenöt éven keresztül gyógyította a gyerekeket a csabai Sárközyné dr. Szombati Márta

– Hiányzik a rendelő? 
– Most még nem, mert azzal, hogy nyugdíjba vonultam, egyúttal egy vállalkozást is felszámolok. Ügyeket intézek, sok mindennel el vagyok maradva. 73 évesen azért már kacérkodtam a gondolattal, hogy illene abbahagyni, és végül így is döntöttem. Ügyeletet sem vállalok, mivel az volt az elképzelésem, hogy ha befejezem, akkor mindent abbahagyok. Meggyőződésem, hogy napra késznek kell lenni, és az nem megy, ha kiesek a napi ritmusból. Nagyon szerettem csinálni, de egyszer mindennek véget kell vetni. 

– Milyenek voltak az utolsó napok a rendelőben? 
– Rendeztünk egy búcsút, amelyen mindenki jelen volt, aki a rendelőben dolgozik vagy dolgozott, ez jó hangulatban telt. Az utolsó napokban sok olyan család jött, ahol a szülők és a gyerekek is hozzám tartoztak. Kicsit fura, hogy nem leszek ezentúl része az életüknek. Ám itt lakok a lakótelepen, úgyis találkozunk. És nem tudok úgy elmenni itthonról, hogy ne állítanának meg és ne tartanék egy kis tanácsadást, de ez érthető is. 

– És miként emlékszik vissza a kezdetekre? 
– Az biztos, hogy nagyon sokan voltak a rendelőben. Társadalmi ösztöndíjas voltam, és tudtam, hogy a kórház után ide fogok kerülni, így ahogy végeztem, rögtön be is álltam. Eleinte kétezer lelkes körzetet vittem. Kezdtem reggel 8 órakor, aztán átmentem a bölcsődébe, majd vissza a rendelőbe. Volt olyan korszak, hogy minden héten átadtak egy tízemeletest; egy tömböt 60 családdal kell beszorozni. És akkor még a területen lévő orvoshoz lehetett csak menni. Később kaptam a Lencsési út 35. szám alatti tízemeletesben egy bérlakást a várostól. Tehát teljesen együtt éltem ezt a 45 évet a lakóteleppel, nekem a Lencsési a Bermuda-háromszög. Mindenkit ismertünk, és igazi csapatmunka folyt. Az asszisztensemmel, Bánhidi Attilánéval 35 évet dolgoztunk együtt. Rengeteget segített, hogy nem kellett végigmondanom a mondatomat, a hangsúlyból tudta, hogy mi következik. 

– Miért választotta annak idején a gyermekorvosi hivatást? 
– Eredetileg a belgyógyászattal kacérkodtam. Aztán gyakorlaton voltunk Szegeden egy gyermekorvosnál, és nagyon tetszett az a stílus, ahogy szólt a kicsikhez és a szüleikhez. Szerettem később a gyermekosztályon is dolgozni, és amikor vállaltam a körzetet, örültek, mert addig csak helyettesítések voltak a lakótelepen. Az a legszebb a gyermekorvoslásban, hogy a gyerekek őszinték. Lehet, hogy sírnak, de meg kell nézni, hallgatni őket, és nekem kell kitalálni, hogy mi a bajuk. Számít a játékosság, például a kicsik mellett rengeteg macit is megvizsgáltam, mint ahogy aztán ők is. 

– És mi jelentette a kihívást? 
– Amikor a szülő nem akarta megérteni, hogy mi a probléma. Nem hiszem, hogy nem értette, csak nem akarta elfogadni, hogy ezt vagy azt másként kell csinálni. Jó, hogy van internet, de a szülők egy része nem kompetens helyről tájékozódik, és elhiszi a valótlanságot. A másik, ami zavar, hogy a mai gyerekekből sokszor hiányzik a hajtóerő. Például van egy túlsúlyos gyerek, akinek mozognia kellene, de nem teszi. A szülőknek is lépniük kellene: nem keménykezűségre, de következetességre van szükség. 

– Voltak emlékezetes esetek? 
– Volt egy gyerek, aki félt, miután látott egy lövöldözős, véres filmet. Mondtuk neki, hogy ez csak játék, nézze meg, hogy paradicsomlevet kentek szét. Aranyos volt, utána bármikor hasonlót látott, mindig mondta, hogy most kenik szét a paradicsomot. Egy másik gyógyszerallergiával jött be, sikerült visszahozni, majd kórházba került. Pár nappal később megjelent, mondta, hogy nem hittek neki bent, megkapta még egyszer azt a gyógyszert, és nem emlékszik semmire, csak arra, hogy mindenki rohangál körülötte összevissza. Sajnos volt meningococcus-fertőzés is, amely után mindenki védőoltást akart beadatni. Egy nap több száz vakcinát használtunk fel. Annyian voltak a rendelőben, hogy Perei doktornőt nem akarták be- és előreengedni. Mondta, hogy ő akár haza is mehet. Az influenzajárványok idején szintén tele volt a rendelő. A koronavírus csak ebből a szempontból volt jó, hogy az emberek figyeltek egymásra, és nem volt influenzás. 

– A koronavírus-járvánnyal előtérbe került a telefonos rendelés is. Ez lehet a jövő? 
– Kisegítőnek megfelel. Ha be van állítva egy gyógyszer, vagy ha csak tápszerre van szükség, akkor azért tényleg nem érdemes bemenni a rendelőbe. De a szülő nem orvos. Sokszor csak a banális tüneteket ismerteti, de ha nem kérdezem ki teljesen, akkor nem derül ki, hogy van-e más, fontosabb gond is. Például van, hogy csak a telefonban hallom a rekedt, ugatós köhögést, amit nem vesznek komolyan, mert nincs láz – csak éppen ez a krupp, amiben meg lehet fulladni. Vallom, hogy orvos-beteg találkozás nélkül nincs gyógyítás.