2024.03.27. 07:40
Volt egyszer egy szövőüzem Makón
Abban az épületben, ahol a napokban megnyílt a Galamb József munkásságának emléket állító makói kiállítóhely, korábban évtizedeken át szövőnők dolgoztak. A főként népi iparművészeti termékeiről ismertté vált üzem volt igazgatója meghatottan emlékszik a régi időkre.
A múltat, az egykori üzemet máig őrzik fényképek. Fotó: Nadobán László gyűjteménye
Én félig-meddig itt nőttem fel
– mesélte Nadobán László, az egykori Makói Népi Iparművészeti Szövetkezet, illetve a későbbi jogutód cég volt vezetője arról az épületegyüttesről, amelyben a napokban a Galamb József Kiállítóközpont megnyílt. Az édesanyja ott dolgozott szövőnőként, így kora reggel vele együtt érkezett ide, aztán átment a szomszédos iskolába és onnan is hozzá tért vissza, majd onnan mentek haza. A Ford-lerakat után, a világháború után közvetlenül egy fából cipőtalpakat gyártó műhely működött ott rövid ideig, majd az újonnan alakult Makói Szövő Ktsz. vásárolta meg. A mai épületegyüttesnek egyébként csak nagyjából a harmada volt meg a Galamb-fivérek idején, a többit Márton Ferenc első szövetkezeti elnök idején építették hozzá.
Nadobán az általános iskola után a textiltechnikum szövő szakán tanult tovább, és egy szegedi kitérő és a katonaság után visszakerült a Maros-parti városba. Nyolc éve dolgozott ott, amikor 1983-ban, Márton Ferenc – egyébként a mostohaapja – nyugdíjba vonult, őt pedig viharos körülmények között, az állampárt által delegált jelölttel szemben megválasztották az utódjává.
Százharminc embert, köztük 25 szövőnőt vezetni egy akkor korszerűtlen üzemben nagy kihívásnak tűnt
– jegyezte meg.
Abban az időben csak takácsárukat, vagyis konyharuhát, törölközőt gyártottak. Ő viszont fiatalon beleszeretett a hagyományos népi kultúrába, és kitalálta, hogy készítsenek ilyen szőtteseket. Akkor kezdtek bejönni a turisták, és az országos népművészeti bolthálózatban ezeknek nagy sikere volt. Elkezdte járni a megye múzeumait, lerajzolta az ott őrzött régi szőttesek munkáit, azok alapján tervezett árukat. Ezeket zsűriztették, így áfamentesen forgalmazhatták – ő pedig elvégezhetett egy népi iparművész tanfolyamot. Összesen hatszor választották meg elnökké.
Itt végig egy nagyon jó, családias csapat dolgozott. A fluktuáció minimális volt
– idézte fel.
Az évtizedeken át tartó, végül már csak népművészeti profilú munka hanyatlása a rendszerváltás idején kezdődött. Először a takácsáruk gyártását lehetetlenítették el a külföldről behozott filléres termékek, aztán felszámolták a népművészeti üzlethálózatot is. A történet 2006-ra ért véget, a dolgozók jó kilencven százaléka azonban addigra sikeresen elhelyezkedett.
A most 70 esztendős Nadobán László könnybe lábadt szemmel jegyezte meg: neki ez volt az élete. A Szövő Ktsz. indulásának 70. évfordulóján szeretett volna találkozót szervezni az egykori dolgozóknak, akkor ugyanis még élt az alapító tagok egyike. Ebből aztán a járvány miatt végül nem lett semmi, időközben pedig az illető is elhunyt. Így végül az épület egyik belső falán helyezett el egy márványtáblát, amely hirdeti: 1951-től 2004-ig itt működött a makói takácsok által alapított ipari szövetkezet, amelynek dolgozói népművészeti szőtteseket készítettek dél-tiszántúli motívumokkal.
