Buksi, hozzám!

A névválasztás terén joggal gondolhatnánk, hogy az emberi leleményesség egyéb szabályozás hiányában szárba szökken, és olyan nevek röpködnek, amelyeket rémálmainkban sem gondolnánk. A statisztika szerint ugyanakkor a kutyásokat azért mégis jellemzi valamekkora önkontroll. Így fordulhat elő, hogy a hazánkban élő közel kétmillió kutya java egyszerűen Picur, Buksi, vagy Maci névre hallgat. Már ha hallgat rá, mert friss kutyásként azért gyakran esem kétségbe, vajon ki is kinek a gazdája. Mert a név önmagában csak a figyelemfelkeltésre való, sok gazditól parancs nem követi, a hanghordozásból kell a kutyának detektálnia, milyen parancs is bújhat meg a hangsúly mögött. 

A fajtaválasztás statisztikái talán még színesebb problémakörre hívják fel a figyelmet. Minden kornak megvoltak a „divatkutyái”, nincs ez másként most sem. A francia bulldogok és a tacskók tenyésztői most örülhetnének, hiszen nemes kedvenceik a közösségi oldalak sztárjai. Ugyanakkor mégis felemás az öröm, hiszen a trendnek megfelelően megjelentek a kontár szaporítók, így örökítve gyengeségeket, betegségeket a fajtába, rontva ezzel annak megítélését. De a kutyatartás céljai is sokszor tévesek, hiszen attól, mert egy kutya kicsi és cuki, még foglalkozni kell vele. Nem igaz az állítás, hogy kis kutya, kis gond. Mint ahogy a nagy kutyának sem csak szeretetre van szüksége, hanem térre is. 

A statisztikából az világosan kiderült, hogy azt mindig tudjuk, mit akarunk, és azt, milyen névvel látjuk el, de arról legtöbbször csak halvány sejtéseink vannak, hogy mivel jár mindaz, amit úgy hívunk: felelős állattartás.