Volt egyszer egy fonoda

Emlékeink egyben a velünk élő történelem is. Ezért fontos, hogy az utókor számára írásos nyoma maradjon, milyen volt valójában a közelmúlt emberének dolgos élete. Különösképpen érdekes lehet ez a történet, ha olyan intézményről, üzemről rajzolódik ki egy kép, ami a dunaújvárosi felnőttek, most már idősebb korúak között jól ismert. Éberhardt Sándor „Volt egyszer egy fonoda” című első könyve ebbe az időszakba repíti vissza az olvasót. A könyv célja, hogy emléket állítson az egykori Kerpely Antal Kohó és Gépipari Technikumnak, a Dunaújvárosi Fésűsfonodának, a Dunaújvárosi Főiskolának, Egyetemnek, ahol több ezer ember kapott tudást és a tudás okán kenyeret. A szerző maga ajánlotta művét a hallgatóságnak, akik között szép számmal találhattunk egykori diákot, vagy éppen fonodai munkást. A fonodában Svédországból leszerelt gépekkel indult a termelés. Fénykorában ezer fő dolgozott az üzemben. Az emlékek összegyűjtése óriási munka volt, hiszen az 1953-ban létesült technikumtól a mai napig Dunaújváros történetét kellett feldolgozni. Például a Dunaújvárosi Hírlap adott időszakának összes példányát is át kellett nézni – hallottuk többek között a mű megírásának előkészületeiről. Éberhardt Sándor beszélt a könyvkiadás nehézségeiről, valamint a segítői Mezei Zsolt Dunaújváros alpolgármestere, Szántó Péter és Dr. Horváth Zsolt és egykori munkatárs Demeter Éva támogatásáról, közreműködéséről, hogy ez a kötet megjelenhessen. A könyvből szándékosan hiányoznak fennkölt megfogalmazások, idegen szavak, ezzel is támogatva a szép magyar kifejezéseket, nyelvet. A könyvbemutató előtt beszélgettünk a szerzővel.

- Gyerekkoromat erdész szülőknél töltöttem és magam is erdész szerettem volna lenni. Végül egészségügyi okok miatt nem ment, és a Kerpely Technikum gépész szakára iratkoztam be. Ott végeztem középiskolát. Ezután a szomszéd fonodába kerültem. Ott gyakorló technikustól az ügyvezető igazgatóig vittem. Persze több lépcsőben, mert néha kirúgtak. Közben elvégeztem a főiskolát gépész szakon. Később a Közgáz Egyetemen a marketing szakot is. Igazából végéig küzdöttük az időt és erről szól a könyv. Tulajdonképpen a fonoda az egykori technikum már majdnem kész tanműhelyébe létesült, amikor pártunk és kormányunk úgy döntött, innentől kezdve nem tanműhely lesz, hanem fésűsfonoda. Később lett csak az iskolának normális tanműhelye emiatt. A sors iróniája, amikor a fonodát teljesen tönkretették, akkor visszakerült az iskola kereteibe, és ma, mint Dunaújvárosi Egyetem működik. Nagyjából erről szól a könyv. Ebben a három intézményben én harmincnégy évet töltöttem el. 1952-ben költöztünk a városba, ahonnan 2003-ban Baracsra vezetett az életút – mondat érdeklődésünkre Éberhardt Sándor.

A könyv iránt érdeklődők a baracsi könyvtáron keresztül, vagy a szerzőnél személyesen telefonos egyeztetés után a Baracs Táncsics 9-ben kaphatnak információt.