„Példakép abszolút mértékben a mai fiataloknak is”

Különleges tisztelet övezi szerte az országban, Ercsiben pedig különösen Baczakó Pétert. Aktív sportkarrierje után az utánpótlás nevelésben is kiemelkedő alakja volt a súlyemelésnek. Halála óta minden évben emlékversenyt rendez a sportszövetség a tiszteletére, amelyet ebben az évben 2024. február 24-én tartottak. Ennek apropóján kérdeztük Árkocsovics Zoltánt a példaképéről.

„A második apám volt”

– Két meghatározó ember volt az életemben és a sport múltamban. Hosszan tudnám sorolni, hogy mennyi mindent köszönhetek úgy édesapámnak Árkocsovics Józsefnek, mint Baczakó Péternek. Idén áprilisban már öt éve, hogy nincsen közöttünk apu. Baczkó Péter pedig sajnos már 2008 áprilisában elhunyt. Nagyon fiatalon, még 57 éves sem volt. A súlyemelés nagyon fontos része mind a mai napig az életemnek. Apukám volt a nevelőedzőm, majd Baczakó Péterrel kezdtem dolgozni. A kapcsolat érdekessége, hogy Baczakó Pétert édesapám vitte el az első edzésére és tulajdonképpen apu indította el ilyen értelemben az olimpiai bajnokság felé vezető úton. Én ennek a két embernek köszönhetem, hogy a sport az életem része lett. Édesapám, aki minden versenyemen ott volt és akitől aztán kőkeményen megkaptam a magamét, ha nem a tudásomhoz mérten csináltam a dolgokat. Az edzőm, Baczakó Péter olimpiai-, világ- és Európa – illetve tízszeres magyar-bajnok súlyemelő, aki nem csak edzőm, de egyben pszichológusom is volt. Szinte a második apám. Nekik nagyon sokat köszönhetek, mert remek és nagyszerű emberek voltak. 

A mester

Baczakó Péter 1968-tól 1983-ig a BKV Előre súlyemelője volt. Középsúlyban, később félnehézsúlyban, majd 1983-ban kis nehézsúlyban versenyzett. Két olimpián volt a magyar csapat tagja, 1976-ban, Montréalban bronzérmet, 1980-ban, Moszkvában olimpiai bajnoki címet szerzett. Ő szerezte Magyarország 111. olimpiai aranyérmét és egyben a sportág második magyar olimpiai bajnoki címét. 1983-ban egy combizom-szakadás után hagyott fel a versenysporttal. 1984-ben a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézetében edzői oklevelet szerzett, és a BKV Előre edzője lett. A MOB sportolói bizottságának titkára volt. 1993-ban elnökségi tag lett a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubjában, Ercsi díszpolgára és a helyi sportcsarnok névadója.

A tanítvány

Árkocsovics Zoltán a súlyemelő Budapest Bajnokságon mintegy 30 alkalommal indult és hozzávetőlegesen a felét sikerült is megnyernie, de a harmadik volt a „legrosszabb” helyezés, amit elért ezen a megmérettetésen. Diákolimpiai bajnokságokból hármat nyert, összesen 103 versenyen indult el. Van három egyéni magyar bajnoki címe, büszkélkedhet három NB I. csapatbajnoki címmel is, amit a BKV Előre csapatával nyert. Van egy európai, és egy világbajnoki nyolcadik helyezése, illetve ifjúsági korosztályban másfél év alatt 21-szer javította meg az országos csúcsot. 

„Mintha velem emelte volna a súlyt”

– Baczakó Péter Ercsiben született. Én pedig Dunaújvárosban, de Ercsiben nőttem föl, tehát több értelemben is azonosak a gyökereink. Nekem Péter bá volt, így szólítottam mindig is, pedig biztos vagyok benne, hogy megengedte volna, hogy tegezzem, mert rengetegen tegezték. De én ennél sokkal jobban tiszteletem. Szokták mondani, hogy nincs pótolhatatlan ember, de ő – számomra mindenképpen – az. A mindenesem volt, a szó legnemesebb értelmében. Az edzőm, a pszichológusom, a masszőröm. Most is, hogy beszélek róla, meg vagyok rendülve. Az eredményeimet azért tudtam elérni, mert ahogy hittem az edzőmben, úgy hittem saját magamban is. Amikor arra a bizonyos négyszer négyes kis fa dobogóra felmegy a versenyző, egyedül van. De Péter bával a hátam mögött olyan érzésem volt, mintha velem emelte volna a súlyt. Ezért egy pici tüske van bennem, és szerintem az egész életemben meg fog maradni. Ugyanis sokak szerint – mint például édesapám szerint is –, én nem futottam be azt a sportpályafutást, ami bennem volt. Ez örök csalódás lesz, hogy nem adtam vissza minden reményt, amelyet hozzám fűzött Péter bá, vagy akár édesapám. Azonban Péter bá, ő tényleg fantasztikus ember volt. Egyszerűen hihetetlennek hangozhat, de nem volt olyan lelki válság vagy egy negatívabb hullámvölgy, amiből egy-egy beszélgetéssel ne tudott volna kirángatni. Tehát borzalmasan értett a pszichológiához. Pont ezért Péter bá temetésére nem bírtam elmenni. Csak jó egy hónappal a szertartás után búcsúztam el tőle a péceli római katolikus temetőben.  

Az első sikertől a civil életig 

– Apukám volt a nevelőedzőm, és aztán jött a Péter bá, és talán kicsit későn, de 13 éves koromban megkezdődött a valódi edzés munka. Az első versenyek alkalmával több esetben is kevéssel csúsztam le helyezésekről, viszont egy-másfél év múlva toronymagasan nyertem. Tehát, hogy ha előbb sikerül az edzőterembe lejutni, akkor lehet, hogy másképp alakulhattak volna a dolgok. Én naponta feljártam Pestre edzeni. Csőlátásom lett a súlyemelés tekintetében, vagyis nem létezett más, csak a sport. Szisztematikusan felépített edzésmunkát kezdtem az edzőm segítségével végezni. A súlyemelésben évtizedekig mindig február közepén volt a Budapest Bajnokság, az volt az évadnyitó verseny. Ott már elindultam, és rögtön a második helyezést sikerült elérni. Ez megpecsételte a sorsomat. Úgy érzem, hogy a súlyemelés volt az, amiben úgymond kiteljesedhettem, illetve amiben én meg tudtam mutatni önmagam. Minden sportágnak megvan a maga szépsége. Szokták kérdezni, hogy miért akarod felemelni azt a súlyt? Egyszerűen azért, mert ott van. A gravitációt szerettem volna mindig is legyőzni, ahogy mondjuk egy hegymászó is. Másrészt önmagam legyőzése is motivált, hogy én erre képes vagyok, hogy meg tudom csinálni. Sokat jelentett, hogy amikor kivittek egy-egy nemzetközi versenyre a magyar színeket képviselni, akkor is arra törekedtem, hogy a világon én legyek az a sportoló, aki a legnagyobb súlyt nyomja a feje fölé és így büszkeséget vagy dicsőséget szerezzek a szüleimnek és a hazámnak, Magyarországnak. Szerencsére úgy érzem, hogy valamennyire ez sikerült is. Nyilvánvalóan, aki így benne van a sportban, sportágtól függetlenül, tudja, hogy az élsport az nem feltétlenül egészséges. Azt szokták mondani, ahol az élsport kezdődik, ott az egészség végetér. Ahhoz, hogy egy sportoló eredményt érjen el sokszorosan kell túlterhelni a szervezetet. Gyakran látjuk, hogy például focisták a pályán esnek össze és halnak meg, vagy egy élsportoló néhány évvel az aktív sportpályafutása befejezése után hal meg. De akárhogy is, akármi is történjék, soha nem fogom megbánni azt a versenyszellemet, amit édesapám és az edzőm, Baczakó Péter belém plántált. Én ezt sikeresen ármentettem a civil életembe, a munkámba is. 

A mai súlyemelő sportról

– Természetesen most is nyomon követem a súlyemelő sportot. De a jelenlegi súlyemeléssel kapcsolatban borúlátó vagyok és ez a legenyhébb kifejezés. Alig-alig van súlyemelő tehetség Magyarországon, és akik vannak, úgy látom azok sajnos nem kapják meg a szükséges támogatást. Jelenleg is figyelemmel kísérem az eredményeket, az eseményeket. Egy embert azért megemlítenék, a kisbéri illetőségű Imre Dezsőt, aki Magyarországon az egyik legjobb, ő mindig előhozakodik újabb és újabb tehetségekkel. Én egyébként abszolút a női súlyemelők mellett vagyok. Sőt véleményem szerint bizonyos szempontból lányokkal foglalkozni még könnyebb, mint fiúkkal. Példaként említhetem a 2000-es Sydney-i olimpiát, ahol a szombathelyi Márkus Erzsébet világcsúcsot szakított, és csak nagyon kevéssel maradt le az aranyéremről. Jobban örültem, mint egy férfi eredményének. 

„Hozd ki magadból a legtöbbet!”

– Péter bával együtt megélt versenyek, vagy amikor kihúzott a csávából ilyen-olyan módon felejthetetlenek számomra. Hiszen az én esetemből első kézből tudom, hogy az ifjúsági versenyzés az egy különösen nehéz dió. Egyszerre serdülni, meg koncentráltan teljesíteni az iskolában és a sportban az borzasztó nehéz. Soha nem voltam kimondottan jól tanuló. A középiskolában próbáltak sarkallni a tanáraim, hogy legalább egy közepes átlagot hozzál már a Zoli, mert akkor ki tudunk tüntetni az úgynevezett jó tanuló, jó sportoló címmel. Hát nem nagyon sikerült. Pedig nem voltam link, csak az edzés, meg a súlyemelés jobban érdekelt. Az Ifjúsági Országos Bajnokságon Tatabányán, 1993-ban második helyen jutottam be a döntőbe,17 éves voltam. Egy évvel azelőtt a serdülő országos bajnokságot megnyertem, és nyerni akartam a következő évben is. Akkor már ifjúsági korosztályba tartoztam, ami eggyel erősebb. Másodikként minden bajom volt, ráadásul, 15 kiló hátrányban voltam, az már soknak számít. Péter mondta, hogy „nyugodj meg Zoli, várd ki a végét”.  Az ellenfélnek a kezdőfogása jó tíz kilóval magasabb volt, mint az enyém. Ott akkor megint kétségbe estem, mert nyitófogásokban, az nagyon soknak számít. Péter bá sok évtizedes tapasztalattal még mindig azt mondta, hogy várjál Zoli. És akkor elkezdődött úgymond a bemelegítés szakasza, és csak azt hallom, hogy az ellenfelem mégis csak alacsonyabb súllyal kezdett, mint én, és a végén nyertem. Eljött a fél osztály Pestről szurkolni. Óriási dolog volt számomra, ott egyetlen egy fogáson múlt az országos bajnoki cím és az országos csúcs. Mindkettő sikerült. A verseny végén azt mondta Péter, látod ezért mondtam, hogy várd ki a végét. Te tegyél meg mindent, amit tudsz, hozd ki magadból a legtöbbet, és rendben lesz minden. Igaza is lett! Az osztálytársaim, miután látták azt a versenyt, hetekig arról beszéltek egymás közt, és a többi osztály tanulóival is. 

Fair play mindenekelőtt

– Péter bá nagyszerű férj és példamutató apa volt. Nagyon nagy türelemmel rendelkezett, végtelenül higgadt, nyugodt, megfontolt ember volt. Abszolút céltudatos, aki nem ismerte a vesztes helyzetet. Sajnos azonban élete utolsó csatáját mégis elveszítette, de szokták mondani, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Őt nem, őt sokan nem felejtik el. Már a megjelenése, illetve ahogy beszélt bizalomgerjesztő volt. Vakon meg lehetett bízni benne. Egy nagyon egyenes és gerinces ember volt, egy igazi példakép. A harcossága, az akaratossága, az, hogy menni előre és az örök optimizmusa, példakép lehet abszolút mértékben a mai fiatalságnak is, és nem feltétlenül csak a súlyemelő palánták számára. Nagyon kevés hozzáfogható ember ismerek, aki ennyire egyenes és erős jellem. Soha nem volt olyan, hogy visszadobja azt a bizonyos labdát. Ha valaki megbántotta őt, akkor sem ismerte a szót, hogy bosszúállás. Ha valaki őszintén bocsánatot kért tőle, akkor kész, azzal el volt intézve és ment tovább a dolog. A sportszerűség abszolút igaz volt rá, a fair play mindenekelőtt. Soha nem fogom tudni megköszönni neki mindazt, amit értem tett. Próbálom úgy élni az életem, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam.