Csak a szíve dobogását hallotta a vadászaton

A legtöbb családban apáról fiúra száll a természet szeretete és a vadászat hagyománya, ám ez alól kivételt jelent az Oroson élő Cziva család, ugyanis egyetlen gyermekként Brigitta halad tovább a nagyapja és az édesapja által megkezdett úton.

– Gyermekként ámulva hallgattam nagyapa és édesapa vadászkalandjait, sokat meséltek a természet szépségéről és titkairól, s ahogy nagyobb lettem, mentem velük vadászatokra, legyen szó apróvadról vagy éppen nagyvadról. Elkísértem őket a szórókhoz is, amikor vittük a takarmányt az állatoknak. Hajtóként részt vettem a vadászatokon, s ott ültem mellettük a lesen is, ha például vadkárelhárításra mentek, hogy védjék a mezőgazdasági növényeket – elevenítette fel a kezdeteket kérésünkre Cziva Brigitta. 

– Tulajdonképpen beleszülettem a vadászatba és a horgászatba – ugyanis azt is nagyon szeretik a szüleim –, így számomra ezek a tevékenységek természetesek voltak, s éppen olyan természetes volt az is, hogy majd levizsgázom és megszerzem a vadászengedélyt. Tavaly sikeresen vizsgáztam, így kérhettem a fegyvervásárlási és a fegyvertartási engedélyt a rendőrségtől. Igaz, okosan kellett beosztanom az időmet a tanfolyam során és a vizsgára készülés idején, mert virágüzletem van, ami minden évszakban sok munkát ad.

– A sikeres vizsgám jutalmául édesapámtól kaptam egy gímbika elejtésének a lehetőségét. Mindig nagy élmény apával vadászni, sokat voltam vele a Bakonyban is. Édesapám több mint harminc éve vadászik, számtalan élménye van, sokat tanulhatok tőle. A nagykállói Nimród Vadásztársaságnak és a Tiszaszalkai Vadgazdák Vadásztársaságának is a tagja, ez utóbbi szervezet vadászterületén hoztam tavaly terítékre egy bikát, aminek a trófeája bronzérmes lett a bírálatkor. Gyakran járok ki a vadásztársasághoz tartozó területre. A nyáron például vaddisznóra mentünk, de a vaddisznók helyett sakálok érkeztek. Arra figyeltem fel, hogy zavarják a dámbikákat, végül három ragadozót sikerült elejtenem – mesélte Brigitta, aki az elmúlt egy évben hozott terítékre még vaddisznó malacot, fácánt, nyulat, őzet, szarvas tarvadat. A dámszarvas és a muflon még hiányzik a sorból, de mint megjegyezte, nem célja, hogy minden magyarországi nagyvadból elejtsen egy-egy példányt.

Egyébként is pár napja egy olyan élményben volt része, amit bizony nem könnyű túlszárnyalni, ugyanis egy aranyérmes trófeájú gímszarvasbikát hozott terítékre szintén a Tiszaszalkai Vadásztársaság területén. Erre a kalandra így emlékezett vissza.

– Az életem végéig örök élmény lesz a szeptember 16-i bikavadászat. Most a közelgő születésnapomra kaptam a szüleimtől ezt a lehetőséget. A vadászat előtti egy hétben szinte minden nap jártuk a tiszaszalkai árteret apával, többször is megfigyelhettük a bikát. Minden reggel annak az izgalmával keltem fel, hogy talán éppen aznap ejthetem el. Azon a pénteki napon is már hajnalban elindultunk cserkelésre, figyeltük a bikák bőgését. A reggeli órákban már sikerült elég közel kerülnöm a szarvashoz, de lövéshez nem jutottam. Az élmények hatására fellelkesülve délután újra kiültünk a bőgőhely közelébe, akkor két erdő között figyeltük a nyiladékot. Nem is kellett sokat várnunk, mert a bika megjelent több tarvad kíséretében. Elöl a borjak és a tehenek jöttek, s őket követte a bika. Ha a tarvadak veszélyt éreznek, azt azonnal jelzik a bikának, s menekülnek. Izgalom töltött el, amikor a lőbotra feltettem a puskát. Édesapám engedélyt adott, ha tisztán látom, lőhetem bikát. Elcsendesedett körülöttem minden, semmit sem hallottam, csak a szívem egyre gyorsabb dobogását. Kizártam a külvilágot, már csak a vadra koncentráltam, s elsütöttem a fegyvert úgy 183 méterről. A bika egyből tűzbe rogyott. Diana istennő velem volt azon a napon, hiszen egy mozgalmas és izgalmakkal teli hét után gyönyörű trófeával ajándékozott meg. Külön élményt jelentett a számomra, hogy nemcsak az édesapám, hanem a párom, Zsolt is jelen volt – idézte fel a vadászatot Brigitta, aki ezzel a szenvedéllyel immár a társát is megfertőzte.

– Zsolt kezdetben idegenkedett a vadászattól, de elkísérte néhányszor édesapámat, s rá ragadt az én lelkesedésem is. Egyre jobban megszerette a természetet, egyre jobban érdekelte az állatok világa, végül beiratkozott a tanfolyamra, s a napokban vizsgázik.
Vajon van-e valamilyen álom a vadászattal kapcsolatban? – kérdeztük Brigittától, aki édesapjához hasonlóan szintén a nagykállói Nimród vadásztársaság tagja.

– Nem vágyom afrikai szafarikra, csodálatosak megyénk és hazánk tájai is, ráadásul az aranyérmes trófea élménye még nagyon elevenen él bennem. Szeretnék még édesapámmal sok hasonló közös vadászatot átélni. Még kezdő, fiatal vadász vagyok, van még mit fejlődnöm, sokat kell még tanulnom. Szeretni kell a természetet, a vadat, ám fontos tudni, hogy a vadászat nem csak lövésről szól. A vadat tisztelni, etetni és óvni is kell. Hálás vagyok édesapámnak a kitartó tanításért, a szakszerű felvezetésért, s köszönöm a Tiszaszalkai Vadgazdák Vadásztársaságának és az ott dolgozó hivatásos vadászoknak, hogy lehetőséget nyújtottak az élményekben gazdag vadászatokra. S végül hadd idézem Otto von Riesenthal gondolatát, ami számomra is utat mutat: "Az legyen a vadász nemes törekvése, hogy a vadat szeresse és védje, vadásszon mint törvény s szokás kívánja, és teremtményeiben a Teremtőt lássa – tette hozzá befejezésül Cziva Brigitta. 

MML