Egykor rádiótávírásznak tanult, száz évesen az internetet böngészi

– Ami másnak történelem, önnek a megélt múlt: a II. világháború. Volt katona? 
– Persze – mondja a százéves Steiner György –, a horthysta hadsereg rádiós, lehallgató távírászának képeztek ki. Pécsre vonultam be, 1944. szeptemberben. Először a Tiszához vezényeltek bennünket, Csongrád alá. Védelmi vonalat, lövészárkokat, géppuskafészkeket ástunk, és rettenetesen sokat éheztünk. Egy nap négy német felderítő jelent meg a környéken, kértünk tőlük két kézigránátot. Azzal mentünk el halászni. Az egyik katonatársam nagyon ismerte a vizet, tudta, hova kell bedobni, hol nyüzsögnek a halak, s fogtunk is egy zsákra valót. Visszamentünk a németekhez, nekik is adtunk néhányat, amikor hirtelen mozgást láttunk a Tisza túlsó partján. Megérkeztek az orosz előcsapatok. Riadó, visszavonulás! Ha nem megyünk el halászni, nem vesszük észre őket. Két századunk semmisült volna meg, vagy esett volna fogságba. Gyorsan visszahúzódtunk, egészen Pécsig, onnan irányítottak bennünket Vas megyébe, Pecölre, ahol elkezdtük tanulni a morzét. 

– Akkor már karnyújtásnyira volt a béke. 
– Magyarországon igen, de minket vittek tovább, Németországba. Egy angol felderítőgép bemérte az iskolánkat, 1944 decemberében. Egymás után két nap is fölöttünk körözött, és sejtettünk, hogy ez rosszat jelent. Gyorsan vonatra raktak bennünket a szombathelyi állomáson, és Németországba, Eschwege-be kerültünk. Később megtudtuk, hogy három bombát dobtak le másnap oda, ahonnan eljöttünk. A kiképzésünk tovább folytatódott, 126-an kezdtük, de csak 38-an maradtunk, mert a többi nem tudta megtanulni a morzejeleket. Lövészetoktatás is volt, mauserrel (hatlövetű golyós puska), géppuskával és fausttal (páncélököl). Nekem az nagyon jól ment, mert tizenkét éves korom óta használtam leventepuskát, akár egy vadnyúl szemét is eltaláltam. Végül a felkészítésünknek az 1945 áprilisában odaérkező amerikaiak vetettek véget. 

– Fogságba került? 
– Igen, egy évig. Az amerikai hadifogság nem hasonlítható össze a málenkij robottal. Ezeknek ki volt adva, hogy nem halhat meg senki a táborban. Rendes ellátást kaptunk, élelmet, cigarettát, zsilettpengét. Volt normális tisztálkodási lehetőség, orvos, kórház, minden. Franciaországba, Marseille mellé kerültünk. A táborparancsnokok németek voltak, fölöttük persze amerikai tisztek szolgáltak, de azok nem érintkeztek közvetlenül a foglyokkal. Én sváb faluban, Páriban nőttem fel, tolmácsoltam, jó sorom volt. Egyébként a mosodában dolgoztunk, az egész ott állomásozó amerikai hadseregre mostunk. Két akkora mosógép állt egy raktárhelyiségben, mint a vasúti vagonok. Tíz-tíz ember kellett a megtöltésükhöz, ötszáz kiló ruha fért beléjük. Közben folytak a béketárgyalások, és elérkezett az idő, amikor elengedtek bennünket. Én 1946 áprilisában érkeztem meg Tamásiba. 

– Akkor házasodott meg? 
– Nem, már a bevonulásom előtt, 1940-ben; még 19 éves sem voltam. Vitéz Szendrő Mihály lánya, Szendrő Mária lett a feleségem. Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én volt búcsú Tamásiban, látványos tüzérségi lőgyakorlattal, este bállal, és mi hajnalig táncoltunk. Megszerettük egymást, három hónapra rá összeházasodtunk. Négy lányunk született, de sajnos már csak egy él, és a nyolc unokámból is csak öt. A hosszú élet nem csak örömteli napokból áll. A feleségem 1980-ban halt meg, aztán volt egy élettársam, ám öt éve őt is eltemettük. A lányom, s néha más családtagom is meglátogat ugyan, de a magány eléggé kínoz, mert világéletemben társaságban mozgó ember voltam. Most egy tablet és az internet segít, hogy ne legyek egyedül. 

– Gyakorlatilag egy technikai eszközöktől mentes korban született. 
– Így van. A húszas években épphogy elindultak az első rádióadások. Rádiótávírásznak lenni akkora rang volt, mint ma szoftverfejlesztőnek. A járműgyártás is gyerekcipőben járt. Az első ilyen emlékem 1928-ból való, amikor Pallavicini György őrgróf, a választásokra készülvén, kortes útján körbejárta a Tamási járás településeit. Páriba is eljött egy öt méter hosszú, hatalmas Adlerrel, és megautóztatta az ifjúságot. Akkor láttunk először gépkocsit. 

– Hogy él mostanában? Negyven éve nyugdíjas? 
–A háború után egy darabig budapesti építkezéseken dolgoztam, aztán a tamási biztosítónál, ahonnan 1982-ben mentem nyugdíjba. Még két évet lehúztam a Vegyépszernél, rendészi, portási munkát ellátva, s aztán tényleg visszavonultam. 

– Milyen lelki alkat? Fél a haláltól? 
– Miért félnék? Nekem már nincs vesztenivalóm. Nem vagyok pesszimista, se feladós típus, szeretek élni, bízom a Jóistenben, boldogítanak az apró örömök, és mentálisan teljesen rendben vagyok. Fizikai gondok viszont akadnak, nyolcféle gyógyszert szedek, a jobb vállam nemigen működik, de vállat nem cserélnek a kórházban, úgyhogy marad ez, amíg maradok. 

Nyugdíjas lett már 1982-ben
Steiner György 1922-ben született Páriban. Két tannyelvű iskolába járt. Ott élt 18 éves koráig, aztán Tamásiba költözött. Házasságot 1940-ben kötött, négy lánya, nyolc unokája, hat dédunokája született. 

Katonai szolgálatra 1944-ben hívták be. Rádiótávírász kiképzést kapott, részint Magyarországon, részint Németországban, de bevetésére már nem került sor, mert 1945-ben véget ért a II. világháború. Egy évet töltött amerikai fogságban, francia földön. Hazatérve építkezéseken dolgozott a fővárosban, majd 18 évet a tamási biztosítónál, 1982-es nyugdíjazásáig. (Hozzá tartozott 12 település.) Végzettségeit tekintve először ács volt, később Csepelen olaj és motor szakvizsgát tett, majd terményforgalmi áruszakértői képesítést szerzett. Erre a beszolgáltatások idején volt szükség, amikor – 1952–1956-ig – kétezer vagon gabona felügyelete volt rábízva. Már negyven éve nyugdíjas, jelenleg ő Tamási legidősebb polgára. Korát meghazudtoló módon használja a modern technikai eszközöket, az internetet, és a Facebookon is fenn van.