Élethivatás

2022.08.16. 07:00

Korminak kellenek az emberek - Negyvenhét éve kéményseprő Mihály Ferenc

Negyvenhét éve kéményseprő – a megyében a szakma egyik doyenje –, a szabadidejében kemencéket, cserépkályhákat épít, és a helyi sportegyesület elnöke Mihály Ferenc. Mindenki Kormija rajongva szereti a munkáját és az embereket.

Tóth Kata

Mihály Ferenc a sportpályán a maga építette kemence előtt. „A söprűm korombeli” – mondja

Forrás: Szendi Péter

– Fiatal fiú voltam, háromnégy házzal odébb lakott Sanyi bácsi, a kéményseprő. Délutánonként robogott haza a Csepel motorkerékpárral, és csak fütyült, mint a kanárimadár. Akkor mondtam először az édesanyámnak: én is kéményseprő leszek. Ő meg visszakérdezett, megbolondultam-e, de csak nem tágítottam. Később Körmenden egy pályaválasztási tanácsadáson is azt hajtogattam, kéményseprő akarok lenni, és kérdeztem, melyik iskolában lehet ezt tanulni. Kályhásnak tanultam először, mert abban az évben nem indult kéményseprőképzés. 1981-ben tettem különbözeti vizsgát, egy évig feljártam emiatt Budapestre. Előtte végig kellett menni a szamárlétrán, hat évig voltam tanuló gyakornok, ma úgy mondanánk – idézi fel Mihály Ferenc. Szombathelyen állt munkába, a kéményseprő-vállalat munkásszállásán lakott 1981-ig, Tóth Dezső volt a mestere. 

Onnan Kőszeghegyaljára került, majd 1983-ban hazaköltözött Őriszentpéterre. Két év katonaság következett, utána sokat dolgozott együtt gyerekkori példaképével, Sanyi bácsival. 1990 óta Szentgotthárd, a Vendvidék és az Őrség települései tartoznak hozzá, a Vas Megyei Kéményseprő Kft. alkalmazottja. Őriből indul, majd Szalafő, Farkasfa, Máriaújfalu, Rábakethely, Szentgotthárd, Alsószölnök, Felsőszölnök, Szakonyfalu, Orfalu, Apátistvánfalva, Kétvölgy – minden napra adnak munkát, mondja. S mesél a régi szép időkről: – Amikor kezdtem, még negyedévente megfordult a házaknál a kéményseprő. Tettük a dolgunkat: minden házat le kellett járni. A szentgotthárdi kéményseprő-díjbeszedő könyvemben látszik, hogy 148 forintba került egy félévi díj a kilencvenes években. Akkoriban még volt fílingje ennek a szakmának. A nagy öregek egyszer mutatták meg, mit hogyan kell szakszerűen elvégezni, és nem volt apelláta. Azt például, hogy miként kell bemászni a kéménybe, a térdünkkel és a hátunkkal csúszni felfelé. Ha leestem, hát leestem. 

Szombathely környékén rengeteg mászókémény volt, és sok emlékezetes eset: a Kőszegi utcában a volt városi tanács épületében (most lánykollégium) sok cserépkályhával fűtöttek. Az egyik művezetőnknek rendszeresen gyűjtöttük ott a kormot, mondván, kiviszi a kertbe. Egy alkalommal a Kőszegi utcából a Kálvária utcai telephelyre igyekeztünk kerékpárral, a csomagtartó kibökte a korommal teli papírzacskót. A Fő tértől folyt a korom a Kálvária utcáig, amerre kacskaringóztunk, csíkot húzott. Cákon előfordult, hogy a házigazda bezárt a házba, mert közben kiugrott borért a hegyre. Akkor ki kellett törnöm a kéményből. Nehéz és rázós esetek is voltak, a legnagyobb feladatot a gyári kémények tisztítása jelentette: a szentgotthárdi Selyemgyárban hat-hét kéményseprő három-négy pótkocsi kormot mert ki évente több alkalommal. Szombathelyen a fakombinátban pedig akkora kazán volt, mint egy sportöltöző – sűrített levegővel kellett kifújni belőle a hamuszerű port úgy, hogy létrával mentünk be a kazán tűzterébe. Egyszer leestem a selyemgyár kéményéből négy méter magasból. Még szerencse, hogy volt benne kétméternyi korom, így mintha párnába estem volna. Odafigyeléssel kiküszöbölhetők voltak a balesetek, de sok mindenre magamnak kellett rájönni, az évtizedek alatt gyakorlatot szerezni. 

Negyven év után már nem kell megmondani, hol van a padlásfeljáró. Ma ha bemegyek egy házhoz, két percen belül magam is rájövök. – Jól kellett tudni enni-inni is. A nyolcvanas években természetes volt, hogy asztalhoz ültettek, ha dolgoztunk valahol. Az emberekkel való kapcsolatot élveztem a leginkább a munkában. Manapság már nem bújtatják be az emberek a kéményseprőt a kéménybe, és a vendéglátás sem jellemző. Más a világ, és megváltozott a fűtéstechnika, a fűtőanyagok, illetve a kéményseprés közszolgáltatás szabályai, rendje – fogalmazza meg tárgyilagosan. Mihály Ferencre a katonaságnál kezdték használni a Kormi nevet, de az Őrségben ragadt rá végérvényesen. Mindenki így emlegeti és hívja, ha nem tud begyújtani, vagy más gondja adódik, mert a tüzelőberendezése nincs rendesen tisztítva. Ő pedig kocsiba pattan és megy. 

– Vidáman meg lehetne élni a kályhásságból, amit a fiam visz tovább, de nekem kellenek az emberek. Egy átlagos héten a vasárnapi futballmeccs után a hétfő mindig kicsit fájdalmasan indul. (2011 óta sportköri elnök is az Őriszentpéter SE-ben.) Reggel 8-kor Szentgotthárdon kezdek, 16.30-ig járom a dobozos teherautóval a házakat. Az autóban minden felszerelés megtalálható, ami a kéménysepréshez, a kályhaépítéshez, -javításhoz kell. Létrák, söprűk, „atomkefe”, ha madár költözne a kéménybe, vagy dugulás van, és kéményseprő golyó. Agyag, homok, vízmérték, öntözőkanna, gumicsizma és kábelek – persze léteznek korszerű műszerek, de a kéményseprésben és a kályhaépítésben sok szerszámból száz éve is ugyanezeket használták. Manapság leginkább magánházakhoz szeret járni az Őrségbe, a Vendvidékre, az a mindene. Elkeseredett ember sosem volt – hogy is lenne, hiszen a babona szerint szerencsét jelent találkozni vele.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában