Fejékek csattannak, megremeg a föld – Szendi Péter fotói szarvasbőgés idején

Milyen egyhangú és álmosító, amikor esik. Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp. Ha száraz a föld, mohón nyeli az esőt. Ha sok az égi áldás, ha túlcsordul a mennyei könny, a föld jóllakik, és patakként csorgatja tovább. Őszi estén piroslik, sárgállik az erdőn a levél, a szél mozdít rajta, de csend van, mint egy idegen országban. Pókháló közepében pók mozdulatlan, a madár is észrevétlen suhan, a szarvas bőg csak, hogy erejét mutassa. 

Jön elő harcosok hada, élénkek, fakók, fiatalok, öregek. Fejékek csattannak, izmok feszülnek, megremeg a föld. Emitt egy győztes, égbe nyúlik diófa koronája. Amott egy másik, egy öreg. Egyet bőg még utoljára. A hang erőtlen és tompa is, a szarvas nem tehet mást, eloldalog. Alkonyodik. Az árny egyre nő, az est leszáll. Egy fa kidől. Az embernek semmi, az erdőben mindenki hallja. Az ősz paplant terített, a köd beborította. Így lesz az erdőben a szarvasból örökös köd-szakáll. Kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp. Esik. Az életünk könnyei patakként csorognak tovább.