A jót is szereti jobbá tenni - Kiss Katalin neve összefonódott a bébitermékeket gyártó vaskeresztesi MAM-Hungária Kft.-vel

Korábban úgy fogalmazott: együtt nőtt fel a vállalattal. Melyek a karrierjének főbb állomásai?

1992-ben kezdtem termelésvezetőként, 1997-ben lettem igazgató. 2006-ig egy osztrák szenior kollégával vezettem a vállalatot, akit mentoromnak tekintettem. 2006-ban csapatot építettem, az volt a célunk, hogy olyan vállalatot hozzunk létre, amely nemcsak gyártóüzem, hanem tudásközpont is. Ma, amellett, hogy 45-ször több a gyártott mennyiség, 15-ször nagyobb a létszám, a területünk 35-ször kiterjedtebb, a magyar gyárból irányítjuk a cégcsoport minőségirányítási és termékbiztonsági tevékenységét és teljes ellátási láncát. 2018 óta az ázsiai gyárunkat is felügyelem. Célunk volt az is, hogy szívesen jöjjenek hozzánk dolgozni az emberek. Felismertük, hogy a legfontosabb az odafigyelés és a gondoskodás.

Mitől sikeres a közel fél évszázada létező MAM márka? Mely innovációk kapcsolhatók az Ön nevéhez?

A termék maga sikeres, mert bíznak benne a vevők, emögött pedig olyan csapat áll, akikben a tulajdonosok is megbíznak. Szóval a siker a bizalomban rejlik. Büszke vagyok, mert a kis manufaktúrából egy modern nagyvállalatot hoztunk létre. A régió meghatározó vállalataként iparművészeti termékeket gyártunk százmilliós mennyiségben – a babaszájápolásban a cumik mellett cumis­üvegeket is. Alapanyagokat váltottunk a kor követelményeinek megfelelően: világelsők voltunk a BPA-mentes műanyag bevezetésében. A személyes sikeremet pedig az egyik vezetőtársam fogalmazta meg: olyan ember vagyok, aki a jót is szereti jobbá tenni. Ebben a munkakörben egyébként nincs egyéni siker, ez csapatmunka – tudok és szeretek is csapatot építeni. Elsőként kaptuk meg a megyében a családbarát munkahely címet, szerethető munkahely díjasok is lettünk, és elnyertem a családbarát munkahelyi vezető címet. Megkaptam a Vas Megye Gazdaságáért Díjat, Az év női vezérigazgatója díjat, jelöltek Az év vasi embere és Az év menedzsere díjra is.

Melyek az életének, döntéseinek meghatározó mozgatói?

Szeretet, példamutatás és szolgálat. A szüleimtől ugyanezt láttam: anyukám egy óvodában volt vezető, apukám pedig egy szombathelyi nagyvállalat főmérnöke volt. De sokat tapasztaltam a férjemtől, a fiamtól, a főnökeimtől, a munkatársaimtól, sőt a barátaimtól is. 2018-ban, amikor átvettem az ázsiai gyárat, nem sokat tudtam az ott dolgozó emberekről, kultúráról. Elhatároztam, ha szeretettel közeledek a thai kollégák felé, nagy baj nem történhet – a dolog működött. Példamutatás tekintetében apukámra emlékezem: kislány voltam még, éjjel csörgött a telefon, anyukám vette az üzenetet, apukám öltözött. Gond volt a gyárban, menni kellett. Végül a szolgálat: mindent elértem, amit szakmailag és vezetőként fontosnak tartottam. Szeretném ezt a tudást a lehető legszélesebb körben átadni.

Beszélt arról is, hogy kétféle utunk lehet: középszerűnek maradni, vagy belevágni dolgokba, amelyek nem feltétlenül biztatnak sikerrel. Melyikkel élt inkább?

Azt remélem, hogy az utam nem volt középszerű, de az eredmények nem jöttek könnyen. Amikor elment az osztrák szenior kolléga, egy újabb külföldi munkatársat szerettek volna mellém tenni társigazgatónak. Akkor jeleztem a tulajdonosoknak, hogy megpróbálnám egyedül, és ők rábólintottak. Ide köthető még valami, amire büszke vagyok: ez a változás igénye. Tizenöt évvel ezelőtt volt egy coachunk, ő értette meg velünk, másokat nem tudunk megváltoztatni, csak a saját hozzáállásunkat. Ez azóta is velem van. Tudok és szeretek változni. Azt szoktam mondani, anyukám ennyi idősen már nyugdíjas volt, én még mindig azon gondolkodom, hogyan lehetnék jobb vezető.

Hol tart most szakmailag, a karrierjében és privát életében? Ha egy pillanatra megáll, hogyan összegez?

Rendben vagyok, egészséges vagyok, a férjemmel 37 éve házas örömben és nehézségben. A fiam a családjával a közelünkben él. Tagja vagyok a MAM csoport igazgatótanácsának egyedüli külföldiként, olyan munkát végezhetek, amit élvezek. Sajnos a szüleim már nem élnek, büszkék lennének, de kárpótol a testvérem, akivel szoros a kapcsolatom. Keresem a lehetőségeket, ahol szolgálni tudok: a Joint Venture Szövetség elnökségi tagjaként régiós nagyköveti és vidékfejlesztési feladatokat látok el, a vállalatokat kötjük össze a kormányzattal úgy, hogy közben a vállalatok egymást is segítik. Tagja vagyok a Női Vállalkozói Klub Egyesületnek, támogatjuk egymást, közös élményeket és tudást gyűjtünk.

Hogyan telik egy napja? Huszonnégy órából hányat tölt munkával, mennyi idő jut a magánéletére, a kikapcsolódásra?

Korán kelek, gyalogolok a környéken egy fél órát, akkor szedem rendbe a gondolataimat. Nyolc órakor a vezetőtársakkal átbeszéljük az elmúlt 24 óra történéseit, utána az asszisztensemmel a feladatokat, aztán indul a nap. A munka és magánélet szétválasztása nálam nehéz ügy. A fiam és a MAM egyidősek, azt szoktam mondani, két gyerekem van. Másrészt nem is munkaként élem meg, amit csinálok. Manapság jobban meghúzom a határokat: a test és a szellem is kívánja a pihenést. Sokáig a sport kapcsolt ki, az úszás, futás, kerékpározás. Ezek ma is megvannak, igaz, futás helyett gyalogolok. Nagy opera­rajongók vagyunk a férjemmel, és festegetek: nekem tetsző festményeket másolok. Mivel egy időben havonta ingáztam Európa és Ázsia között, jelentősen csökkent az utazási kedvem. Most Badacsony a fix célpont. De a legnagyobb élményt a négyéves unokám adja a közös tevékenységeinkkel: a palacsinta­sütéssel, meseolvasással, diavetítéssel.