Naplójegyzetek

2023.03.26. 07:00

Ördög bújt a vonóba

Tavaszi napforduló, a Muzsikás Veszprémben, svábok az állomáson.

Hegyi Zoltán

Buvári Tamás az Anyaföld munkacímű játékfilm forgatásakor Celldömölkön

Fotó: Hegyi Zoltán/Napló

Március 20.

Celldömölkön jártam a minap, a vasútállomáson. Buvári Tamás forgatta ott legújabb, Anyaföld munkacímű játékfilmjének néhány jelenetét. Évek óta figyelemmel kisérem Tamás és a Szeretfilm Stúdió munkáit, és több szempontból is figyelemre méltónak találom a műveket. Egyrészt ezek nagyon alacsony költségvetésű, független filmek, de a végeredményeken valahogy nem látszik a pénztelenség. Persze, ha a többszöröséből gazdálkodhatna, az meg látszódna, de befogadói szempontból nem ez a lényeg. Másrészt a rendező egyszerre gondolkodik globálisan és lokálisan, ami szintén rokonszenves. A témái komoly sorskérdéseket feszegetnek, ugyanakkor erősen és konzekvensen kötődnek a tájhoz és a közeghez, amelyben él. Jelesül Veszprém vármegyéhez. 

Az Anyaföld részben a magyarországi német nemzetiségiek kitelepítésével  foglalkozik. Különféle érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatban, miközben nézem, ahogyan a stáb átáll egyik snittről a másikra, hogy aztán bennem is összeálljanak a dolgok. Az egyik apai ági nagyapám, néhai Jeszberger János majdnem kitelepítésének kalandos története. Családom ezen részének eltávolítására a hazából ugyan jelentős igény mutatkozott, de végül elmaradt. Majd egyszer megírom részletesen. Hogy annak az éjszakának köszönhetem a létezésemet ezen a csodás Földön, kissé hátborzongató. De hát mein Gott, akaratod néha valóban kifürkészhetetlen, és ebbe folyamatos lázadás közepette lassan belenyugszom. Aztán nézegetem az úgynevezett statisztákat, akik ingyen és bérmentve tömegesen érkeztek, hogy segítsék egy alkotás létrejöttét. A svábokat („jó magyarokat") érő atrocitások több, Veszprémhez közeli települést is érintettek, most pedig itt vannak a leszármazottak Bándról, Márkóról, Magyarpolányból, Ajkáról, Pápáról, Teszérről. Átfagyva és emlékezve. Tisztelet nekik.

Március 21.

Muzsikás-koncert Veszprémben. Itt is feltolul ezernyi emlék, feleselve a jelenidejűséggel. Ami egy nagy egymásra találás is, többek között. A zenekaré és a közönségé. Utóbbi egészen káprázatos, mert az még ezen a szinten sem túl gyakori, hogy az elsőtől kezdve minden egyes tételt percekig tartó vastaps fogadjon. Szeretetcunami, ami persze átmegy a színpadra is. Százszor láttam már a Muzsikást, mindig jót tesz a lelkemnek, de ez egy különösen ihletett koncert, ez elég hamar kiderül. Közben szokás szerint kapunk egy kis zeneelméleti és -történeti előadást is, ezúttal Sipos Mihálytól, de ez sem töri meg a lendületet, viszont segíti az értelmezést. Megjelenik az agyban, hogy mi játszódik le a szívben és a lábban, zsigerből és ösztönösen, ha magyar népzenét hallunk, különösen, ha ilyen színvonalon zúdul az ölünkbe. Merthogy ülünk, ha nehezen is tudunk parancsolni a végtagjainknak. Valószínűleg belénk van ez kódolva, és a Muzsikásnak elévülhetetlen érdemei vannak a megfejtésben. 

A gyökerek ugyanakkor szerteágazóak. Nem lehet nem észrevenni például, hogy a magyar népzene ikonikus alakja, Éri Péter néhány dalban miként  idézi meg Brian Jones szellemét a Rolling Stones hatvanas évekbeli korszakából. Miközben Kacsó Hanga hangja betölti a termet. Van az az iskola, amelyben szép, fiatal énekesnők úgy énekelnek, mint egy ördöngősfüzesi idős asszony a fonóban, én azt is bírom, de ez most valahogy más. Tiszta, lendületes és sallangmentes. Lenyűgöző. Mint ahogy a másik vendég, Balogh Kálmán cimbalomjátéka is. Alázat, figyelem és virtuozitás egyszerre, ráadásul egy olyan karakter, aki semerre sem lóg ki a zenekarból, úgy simul bele a bandába, mintha éjjel-nappal együtt „jammelnének”. Ugyanez vonatkozik a Hamar Dániel helyén beugróként bőgőző és gardonozó Pénzes Gézára is. 

Rendhagyó énekórán a Muzsikás együttes a Győr-szabadhegyi Magyar–Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnáziumban. A képen Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter és Hamar Dániel 
Forrás: Kisalföld

Amit pedig legkedvesebb prímásom, Porteleki László művel a színpadon, arra alig vannak szavak. Teljesen mindegy, hogy egy hajnali keservenél tartunk, vagy éppen maga az ördög bújik a vonóba, egyszerűen káprázatos és passz. A játéka egyszerre könnyed és irgalmatlanul erőteljes, szemvillanásokkal vezényel és diktál tempót, és gyaníthatóan tök mindegy neki, hogy hol van éppen, a szászcsávási cigányok között vagy a Carnegie Hallban (mindkét helyen szívesen látott vendég), dől belőle a zene. Őszseni, na. Igazán persze akkor van elemében, amikor a palatkaira kerül a sor, mivel az évek során valahogy palatkaibb lett még a mestereinél is. És még valami vele kapcsolatban. Leírom újra, mint fogadalmam szerint minden esztendő márciusának idusán. Porteleki Lászlónak, a Muzsikás együttes tagjai közül egyedül, még mindig nincs Kossuth-díja. És ez valami olyan nonszensz, amit most már tényleg ideje lenne orvosolni, mert kezd belecsúszni a szégyen kategóriába. És nem az övébe.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában