Az a kérdés: kinek mi a célja.

Akinek a béke a célja, az azt mondja, hogy a szankciók rosszak. Azért rosszak, mert nem visznek minket közelebb a békéhez. Ráadásul többet ártanak nekünk, mint annak, akinek a szankciókkal ártani akarunk. Sőt, mi több, nincs olyan embargó, amit ne lehetne kijátszani és nem is volt még eddig olyan embargó, amit ne játszottak volna ki. Az embargó tehát a béke elérése felől nézve irracionális eszköznek tűnik.

Ha az embargó irracionális, mi magyarázza, hogy mégis ragaszkodnak hozzá?

Mondhatnánk azt is, hogy azért ragaszkodnak hozzá, mert a szankciót hozó szereplők nem ismerték fel saját érdekeiket: nem tudják, hogy a szankciókkal maguknak ártanak. Ez önmagában is irracionális feltevésnek tűnik. Mondhatnánk azt is, hogy az őrület lett az új norma, a moralitás felülírja a realitást és ezért az érdekeinknél – a realitásnál – fontosabbak azok a megfontolások, amelyek valamely morális igazság kifejezését tartják fontosnak (egész Európa pro-ukrán álláspontot foglal el) – az embargó tehát nem szolgálja a mi érdekeinket, sőt árt azoknak, noha könnyen lehet, hogy van olyan szereplő, aki jól jár velük. Ettől még az embargó nem racionális, hacsak nem arról van szó, hogy nem a békét akarjuk elérni, tehát a cél nem a béke, hanem az agresszor megbüntetése. Az embargónak tehát az a racionalitása, hogy a büntetés eszközének gondolják, pótcselekvés, ami a büntetést pótolja. Annak szimbóluma, hogy a jók megbüntetik a rosszakat – még ha beledöglünk is.

S valóban, akár bele is dögölhetünk. Nyugaton már nem is a békéről beszélnek, hanem arról, hogy elhúzódó háborúra kell felkészülni, miközben a rezsiköltségek elszabadulnak, a gazdaság bedől, a családok pedig nélkülöznek.

Ezen ponton lép be a politikai felelősség kérdése. A választott vezetőknek az a dolguk, hogy a saját politikai közösségük érdekeit képviseljék. Azokat az embereket, akik megválasztották. Ez a választott vezetők politikai felelőssége.

Ezért egy ponton túl („vörös vonal”) nem lehet támogatni a szankciókat, mert akkor szembemegyek azzal a politikai morállal, ami a politikai felelősségből jön. Ellene kell tehát menni az irracionális embargónak. Csakhogy ha nincs realitás, csak moralitás, ha túl vagyunk az érvelésalapú politikai kultúrán, akkor az a helyzet, hogy nem lehet ellenvéleményt megfogalmazni. A Morállal nem lehet szembemenni. Akinek ellenvéleménye van tehát, az átkerül a gonosz oldalára.

Ezért van az, hogy ma Európában az embargó témája olyan mint egy esszencia, egy sűrítmény, amiben minden benne van. Benne van minden, ami fontos egyúttal a jobboldal számára: a politikai felelősségből jövő kötelességek; a nemzeti szuverenitás kérdése, tehát a magyar érdek érvényre juttatása; a rezsicsökkentés, tehát a családok érdekei; a hatalmával visszaélő Brüsszel; a háborúhoz és a békéhez való viszony; az érvelésalapú politikai kultúra igenlése; a józan ész melletti kiállás és ne legyünk farizeusok, természetesen a politikai piac bővítésének lehetősége is, mivel az olajembargó ellenzése egy olyan racionális álláspont, amivel nemcsak a fideszes szavazók értenek egyet.

Az embargó ezért velejéig politikai kérdés.