Én is azok közé tartozom, akik hajlamosak egy adott témát, problémát, gyakorlatilag bármit túlgondolni. Szeretek a dolgok mögé nézni, vagy ehhez hasonló megközelítésből olvasni, azonban a következetlen következtetésektől borsódzik a hátam.

De kezdjük egyből az első szembenállással.

A liberális, magukat igazán felvilágosultnak valló feminista értelmiségiek szerint az „érzékenyítés” ( vagyis kényszeresen a „jó” szerepébe bújtatni LMBTQ-tagokat) még egy gyerek identitására sem hatott, sőt, valójában csak tágult a világnézetük és növekedett bennük az a bizonyos empátia, a világ és a fent említett csoport résztvevői iránt.

Ellenben – azt gondolja a WMN írója – hogy ha egy főhőst a klasszikus nő ideálnak teremtenek meg, vagy éppen a tökéletes férfi képet tolja elénk (tudjuk, szőke herceg fehér lovon) akkor az már komolyan beleéghet a gyerek nemekről gondolt fogalmába. Úgy értve, egyfajta csúcs egyedekké válnak benne, követendő példává, amiket maximálisan beteljesíteni úgysem fog, mégis egyfajta mértékként, példaként szolgálhat számára.

– írja a szerző.

Érdekes, ha máris nem a számukra megfelelő narratívát képviseli egy-egy szereplő, akkor kiderül rögtön, hogy mégis milyen jelentős identitás- vagy személyiségformáló hatása van.

Kicsit kettős mérce, nem?

Hiszen pont erről beszél rengeteg konzervatív gondolkodó is, hogy az, hogy a klasszikus női és férfi szerepeket teljesen áthúzva, átmosva közvetítik, a bennünk élő női és férfi vágyképet is átformálják. Hiszen azért valóban nem lesz egy kislány nőként sem végtelenségig szolgalelkű (már ha ez a személyiségével nem analóg) csak mert szereti a Hamupipőkét, azonban az alázat és a szerénység jellemvonásait társíthatja a nőiség kérdésköréhez. Így azonban már hathat rá, az pedig hogy milyen irányt mutatunk, milyen a tökéletesen összerakott jó és rossz sosem fog maximálisan megjelenni az életben, azonban ezek nyomvonalai mentén tanuljuk meg elkülöníteni a dolgokat.

A másik kedvenc részem a cikkben az volt, hogy

A szerző itt felsorolja, hogy csinálnak a gonoszokból gyakorlatilag egy b*zis, picsogó, masnis férfit. Tehát az LMBTQ-tagok a gonoszok a csúnya régi mesékben, így közvetítették ezt.

A válasz azonban valójában sokkal egyszerűbb és talán kevésbé túlagyalós. A gyerekek számára (régen legalábbis, ma már ki tudja) igen mulatságos volt egy női ruhába öltözött férfi, vagy egy mindentől megijedő szikla méretű hímegyed. Nem azért, mert ez a homoszexualitásra utalt, hanem azért, mert olyan szembenálló személyiségjegyek összességét adták, amikben (mese lévén) a járástól, a szereplő öltözködésétől, de a hanglejtésén keresztül is igyekeztek nyomatékosítani és felnagyítani bizonyos tulajdonságokat. A másik kérdés pedig az, hogy milyen érzéseket akartak az alkotók a gyerekekben kelteni egy-egy szereplő megjelenésével. És tudjuk, hogy előbb ijedünk meg egy hatalmas polip asszonytól, már csak akkor is, ha ránézünk, mint egy kedves tekintetű vörös hajú sellőlánytól.

Ez viszont valószínűleg nem fog változni, ugyanis ezeket az agyunk társítja, rengeteg szerzett vagy éppen velünk született evolúciós ok miatt. Például ha egy ember elé teszünk egy fotót, amin egy mérges kígyó néz, nagyobb valószínűséggel mutatja az illető a stressz jeleit (megemelkedett pulzus, stb.). Azonban ha egy cuki kiskutyáról mutatunk képet, az agyunk teljesen más része aktiválódik és teljesen más, főképp pozitív érzéseket szabadít fel bennünk (kivétel, ha az illetőnek valami kiskutyával kapcsolatos traumája van).

Így hát néha az ideológiai túlmagyarázások, és egyes társadalmi csoportok kényszeres áldozatszerepének a keresése mellett csak úgy szimplán lehetne a józan gondolkodást is választani, az még senkinek nem ártott.