Az égi hegycsúcsokat ostromolja Robi, a nagy világutazó

A 16-18 éves fiataloknak szervezett ecuadori magashegyi túra harmadik napján, útban az Ingapirca inka romokhoz, az egyik négyezer méter magasságban vezető hágón már nem bírt továbbmenni a csapat egyik lány tagja, akinek feltehetően a combizma húzódott meg. A viharos szélben Molnár Róbert, a túra tapasztalt vezetője meghozta a döntést: vissza kell fordulni, mielőtt még az egész csapat bajba kerül a zord hegyi időjárás és a sérülés miatt. Eddig a pontig a túra résztvevői maguk döntöttek minden lépésükről: ez egy olyan „túlélőtúra” volt, amely a csapatszellemet, a döntéshozatalt volt hivatott erősíteni, no meg az egymásért vállalt felelősséget. A móri születésű Molnár Robi ekkor már igazi hegyi vezető volt, háta mögött a közel 7000 méter magas Aconcagua meghódításával és számtalan komoly expedícióval.

- Az én feladatom igazából az volt, hogy csak a legvégső esetben hozzam meg én a döntést a visszafordulásról, melyet mindenki tudomásul vett, majd a következő napokban együtt megbeszéltük a döntések sorát és ezek következményeit. Mi vezetők mindig azt mondjuk, hogy csak a rossz döntések viszik előre, fejlesztik a személyiséget, már persze, ha ezekből tudunk tanulni – mondta nekem a történet tanulságaként Robi, úgy jó egy évtizeddel ezelőtt. Akkor érkezett meg éppen Nepálból, ahol a Mount Everest melletti Mera csúcsot mászta meg egyedül.

A mindig nyugodt, halk szavú fiatalember úgy tudott a világra nézni, hogy képes volt minden történésben a pozitív részleteket észrevenni. Mindent tudni akart, mindent boncolgatott, a dolgok legmélyére akart látni. Dél-Amerika legmagasabb csúcsára például azzal a szándékkal indult el, hogy naplót vezet majd arról, miként épül le napról-napra a saját szervezete a magashegyi körülmények között: hogyan használja fel az emberi test a saját húsát, a vésztartalékokat, hogyan omlik össze az emésztés és hogyan válik egyre nagyobb küzdelemmé a lélegzés.

Molnár Robi később aztán Norvégiában találta meg igazi hivatását, ahol hosszú időn át sítúrákat vezetett a hegyeken át. Éveken át nem hallottam róla, csak annyit tudtam, hogy továbbra is a határait feszegette, végigcsinálta például a Tenzig Norgay Everest Maratont, ahol ötezer méteres magasságban kellett futni, ahol más már sétálás közben is megfulladna.

Úgy sejtettem, hogy boldog és valóban lelki békében él önmagával, a világgal. Tudtam, hogy keresi a párját, a szerelmet, mert az még hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen az élete. Aztán mintha a közösségi oldalon tavaly arról olvastam volna, hogy megtalálta a párját, és nemrég megszületett a kisgyermekük is. És most vágott fejbe az az ésszel felfoghatatlan hír, amit egy expedíciós oldal közölt a facebookon. Hogy a mindössze 48 éves Molnár Róbert nincs többé. A Robi? Neee, ezt nem hiszem el! Többször elolvastam a bejegyzést, amíg az agyam végre felfogta. Egy rettenetes kór támadta meg: 18 hónap küzdelem után a Videoton, majd az ARAK egykori tájfutója, a csupaszív, elképesztő akaraterejű sportember, mások örök segítője feladta a küzdelmet. Nem írom azt, hogy eltávozott. Mert nem tűnik el soha azok szívéből, lelkéből, akik ismerték őt, s akiknek ő mindig tudott valami igazán megszívlelendőt, valami igazi útmutatóul szolgálót mondani.

Robi, kérlek, küldj egy emailt onnan odaátról, hogy most éppen melyik csúcsot másztad meg. Vagy legalább egy fotót, hogy merre vezet az expedíciód! Becsszó, hogy megjelentetjük!