Teljes életet élnek

2023.03.29. 17:30

„Nem vagyunk ufók, mi is úgy élünk, mint mások”

A debreceni házaspár élete sokak számára példaértékű lehet: Tamás születése óta nem lát, felesége Kamilla általános iskolás korában veszítette el a szeme világát, mindezek ellenére boldogan élnek, dolgoznak és két egészséges gyermeket nevelnek.

Boldog családként él Debrecenben Babik Tamás és felesége, Kenéz Kamilla. Két gyermekük van, Fanni és Milán

Forrás: Kiss Annamarie

Babik Tamás látássérültként alig látó feleségével, Kenéz Kamillával két egészséges, látó gyermeket nevel: Fanni hatéves, Milán pedig négy. Az otthonukban fogadnak bennünket, Tamás nyit ajtót, Sunny, a vakvezető labrador komótosan ballag mellette. Megtudjuk, a segítő kutyus már 11,5 éves, hamarosan „nyugdíjba vonul”, már csak néhanap segíti Tamást a közlekedésben. A maradék napokra pedig marad a fehér bot, amivel közel sem olyan egyszerű boldogulni, de Tamás már ebben is egyre ügyesebb. Miközben beszélgetünk, persely készül az óvodába, nem is akármilyen, Kamilla Fanninak segít, Milán pedig nem meghazudtolva, hogy fiúnak született, rohangál a házban és incselkedik. Az összhangra hamar felfigyelünk, megtudjuk, Tamás Kamillával egy pesti tréningen ismerkedett meg, szóba elegyedtek, azóta pedig elválaszthatatlanok. Optimistán, derűsen állnak az élethez, igyekeznek mindenben megtalálni a jót, egy kertes házban élnek Debrecenben.

Persely készül az óvádába, Kamilla Fanninak segít
Forrás: Kiss Annamarie

– Beadtam a kérelmet egy másik vakvezető kutyára, jelenleg ez folyamatban van. Újra elő kellett vennem a fehér botot, ami nem egyszerű, mert mióta Sunny velem van, nem használtam egyáltalán. 

Most minden lépést ki kell tapintani, sokszor az egyenes tartás sem megy, gyakran a hallásomra vagyok utalva. Sunny tartotta az irányt, húzással vezetett. Azt szoktam mondani, hogy kutyussal olyan, mintha egy jobb minőségű autóval közlekednék, bottal meg mintha Trabanttal mennénk. Nem mindig biztonságos. 

Sunny a felső akadályokat is ki tudja kerülni, de a bottal nem kardozunk a fejünk felett. A kutya vezényszavakra dolgozik, sokszor nem is értik, miért nem szól, ha zöld a lámpa. Nem tudják, hogy színvak – mondja Tamás, aki egy orvosi hiba miatt lett látássérült: koraszülöttként inkubátorba helyezték, viszont nem takarták le a szemét. Mindennek ellenére – vagy talán éppen ezért – erős, határozott felnőtt cseperedett belőle, aki dacolva a sorsával teljes értékű életet él, dolgozik, több lábon áll, sőt azon is fáradozik, hogy minél inkább elfogadtassa az emberekkel, hogy a fogyatékkal élők is a társadalom részei. Édesanyja egyedül nevelte őt és halmozottan fogyatékos testvérét, nem csoda tehát, hogy Tamásnak hamar fel kellett nőnie.

Tamás és Sunny, a vakvezető labrador sokaknak lehet ismerős Debrecen utcáiról 
Forrás: Kiss Annamarie

A kiközösítés fájt jobban

– Nekem teljesen jó volt a látásom, majd fokozatosan kezdett el romlani általános iskolás koromban – veszi magához a szót Kamilla. – Hetedikben, nyolcadikban jöttem Debrecenbe, akkor már annyira leromlott, hogy nem láttam szabad szemmel olvasni. Ez a két év arra volt jó, hogy megtanuljam a fehér botos közlekedést, a Braille-írást, a gyorsgépírást… – sorolja. – Meg azért, hogy velem összefusson – vág közbe Tamás nevetve. Meglepetésemre, miszerint mennyire volt megterhelő Kamillának elveszíteni a szeme világát, azt válaszolja, semennyire. – Egyáltalán nem volt nehéz, nincs olyan emlékképem, hogy ez trauma lett volna. Egyedül az volt a rossz, hogy a gyerekek kiközösítettek, nem fogócskázhattam velük, nem labdázhattam. Ez a része sokkal rosszabb volt, minthogy nem látok. Nem kezelték jól ezt az iskolában sem, és a szüleim és a nagyszüleim is nehezebben fogadták el, mint én – mondta.

– Eleinte engem is túlféltettek az óvodában, de aztán látták, hogy hiába mászókázom, csúszdázom, nem esem le. Az óvónőnek is mindig azt mondtam, ne féltsen engem, ne fogja a kezemet, és idővel belátták, hogy tényleg nem kell engem nagyon óvni – idézte fel Tamás. Elmondta, az iskolában a gyengén látók közé járt Debrecenben, ő volt az első vak diák, édesanyja kiharcolta, hogy ne kelljen Pestre költöznie. Egy utazópedagógus tanította meg neki azokat a módszereket, amikkel a vakokat tanítják, hamar megtanult olvasni, majd idővel a beszélő számítógép vált a mindennapjai részévé. 

A gimnáziumi tanulmányait a Dienesben végezte, ami egyrészt azért is számított kimagasló teljesítménynek, mert látó osztályba került, másrészt ez volt az az időszak az életében, amikor először tett meg hosszabb távokat egyedül. Hajdúsámsonból járt Debrecenbe busszal, majd egy másik járattal az iskoláig kellett eljutnia. Később elvégezte a webprogramozó szakot, majd a Debreceni Egyetemen szociális munkásnak tanult. Sunny akkor vált hű társává, amikor elkezdte a másodévet. A munkaerőpiacon sajnos sokszor szembesült előítéletekkel, volt, hogy esélyt sem kapott bebizonyítani, hogy alkalmas egy munkára. 

Ahol nem érezte jól magát, továbbállt, ma pedig már feleségével saját masszázsszalonjukat vezetik, de emellett időt szánnak a szociális munkára, érzékenyítésre is. Mert az bizony még ma is bőven ráfér az emberekre.

Kamilla és Tamás masszázsszalont is működtet, amit Sunny-ról neveztek el 
Forrás: Kiss Annamarie

Ön mit tesz, ha vak embert lát az utcán?

– A 21. században élünk, gondok mindig is lesznek, de szerencsére történnek jó dolgok is. A múltkor például odajött hozzám valaki, megérintett, ami már nagyon jó, mert ha nem teszi, honnan tudnám, hogy hozzám beszél? Ráadásul, ha nagy a forgalom, meg se hallom. Az is egy tévhit, hogy nekünk jobb a hallásunk, mint a látóknak, ez nem igaz, mi csak jobban figyelünk rá, mert jobban rá vagyunk utalva. Szóval ez az illető megkérdezte, segíthet-e, mondtam igen, és kérdezte, hogyan? Ezen nagyon meglepődtem, mert pontosan ez az, amire szükségünk van. Fontos tudni, hogy mindenkinek máshogy kell segíteni. Valaki azt szereti, ha belekarolnak, valakinek elég, ha a vállára teszik a kezüket. 

De volt olyan is, hogy egy zebránál álltam épp, vártam valakire, aztán hirtelen a semmiből két ember megfogott, felemelt a hónomnál fogva és elkezdtek vinni. Vicces volt, mert a lábammal kapálóztam. Mondtam nekik, hogy nem kértem, hogy segítsenek átmenni, meg a lábam az jó, tudom használni, nincs szükség rá, hogy vigyenek. Furcsállották, mert csak segíteni akartak, de nem jó módszert választottak.

Közöttünk is vannak kedvesebb emberek és vannak nagyon bunkók is, az emberek ne vegyék ezt magukra. Én sokszor akkor is elfogadom a segítséget, ha tudom az utat, mert nem jó visszautasítani valakit, és neki is jó érzés, ha segíthet. Azon dolgozunk az érzékenyítő programokon is, hogy tudják, mi a teendő akkor, ha vak emberrel találkoznak, próbáljuk formálni őket. 

Sokan még mindig úgy tekintenek ránk, mintha ufók lennénk, pedig ugyanolyanok vagyunk mint bárki más, gyereket nevelünk, dolgozunk, szórakozunk, játszunk a telefonon 

– mondta Tamás. Hangsúlyozza, az, hogy gyereket nevelnek, sokakban megrökönyödést vált ki, pedig nekik mi sem természetesebb ennél.  – Ezt is a társadalom bonyolítja túl. Sokan azt gondolják, a gyerekek segítenek nekünk, de ez nem igaz. Gyakran használjuk a Távszem alkalmazást, amiben videóhívásban lehet segítséget kérni a nap bármely órájában. Ilyen például egy forgalmi szituáció, banki ügyintézés, lázmérő leolvasása vagy éppen egy mosás berakása, lényegében bármi. A gyerekek pedig hadd legyenek gyerekek, nekik nem az a dolguk, hogy nekünk segítsenek – fejti ki Tamás. – Az okostelefonon lévő programok is nagy segítséget nyújtanak. Tudok emailt írni, szöveget olvasni, a Facebookot használni, a mesterséges intelligencia azt is elmondja, nagyjából mi van egy fényképen. Igaz, a kertben elférne a segítség, örömmel vennénk, ha valaki tudna nekünk segíteni a kinti munkálatokban – teszi hozzá.

Hiába kértük, Milán ezen a képen nem akart szerepelni, ő inkább tévét nézett bent
Forrás: Kiss Annamarie

Miből merítenek erőt?

Tamást és Kamillát hallgatva felvetődik a kérdés, honnan jön ez a derű, ami a hozzáállásukat jellemzi.

– Azt gondolom, hogy elhatározás kérdése, hogy a pohár félig üres vagy félig tele van. Infláció van, földrengés, háború, de szerencsére nem a fejünk fölött bombáznak, ki tudjuk fizetni a boltban, amit kell, akkor miért sírjunk? Mindenünk megvan: boldog párkapcsolat, két gyönyörű és okos gyermek, van otthonunk, munkahelyünk. Az emberek túlterheltek, mindenki szalad, rohan, nem figyelünk egymásra. Az marad talpon, aki hirtelen tud alkalmazkodni az új helyzetekhez. Nekünk is vannak rossz napjaink, persze, de valahonnan muszáj erőt meríteni. Egymást is figyelmeztetjük, ha kicsit morcosabb a másik – mondja Kamilla. – Hiszen mégiscsak trénerek vagyunk – súgja közbe Tamás.

Vass Kata

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában